Főkép

A történelmi fikciós kalandregények olvasóinak nem kell bemutatni az egyik legtermékenyebb írót, aki a témában publikál. Bernard Cornwell a ’80-as évek eleje óta ontja magából háborús-történelmi regényeit. Ezen írások igen hamar világsikert hoztak számára, hiszen sikerült bennük a kiváló harci leírásokat, a hitelesnek tűnő történelmi pontosságot, az érdekes szereplőket és a kalandokban bővelkedő sztorit ötvöznie remek írói stílusával. Pályafutása elején a XVIII. századi brit birodalom névtelen – pontosabban Sharpe közlegény –, ám ambiciózus katonájának kalandjait mesélte két tucat könyvön átívelve, majd más korszakok és helyszínek felé fordult a figyelme. Az Angolszász históriák sorozata jelenleg a tizedik résznél jár, amiből a magyarul idén megjelenő A pogány hadúr a hetedik. Ez a sorozat a IX. században játszódik, és arról szól, hogy a viking hódítások során hogyan kovácsolódott eggyé Anglia, és végső soron arról is, hogyan alakult ki az angol nemzet a szászokból, normannokból, hódítókból és az itt élő megannyi nemzetségből.

 

Nem tartozok azok közé, akik történelmi regényekkel kelnek és fekszenek – nálam ezt a fantasy tölti be –, azok közé meg végképp, akiknek a történelem a „mániája”, így Bernard Cornwellnek – akire teljesen véletlenül akadtam rá nagyjából húsz évvel ezelőtt – nem kellett hírneves történelmi szerzőkkel megküzdenie azért, hogy az adott tematika kedvencévé váljon nálam. (Mostanában már nehezebb dolga lenne, hiszen Urbánszki Lászlóval is meg kéne küzdenie eme címért…) Regényeiben – Stonehenge, Excalibur-trilógia – már-már fantasztikus könyvekbe illő fordulatokkal találkozhattam, ahogy maga az alaptörténet, a szereplők illetve a csataleírások is büszke ékkövei lehettek volna bármelyik jobban sikerült fantasy kötetnek is. Egyszóval a szerző számomra egyfajta átmenetet testesít meg a két félig meddig rokon tematika között, amihez hozzájön még az Angolszász históriák sorozatánál az az el nem hanyagolható tény, hogy a sötét középkori korszakon belül az angolszász/északi mitológiát kifejezetten kedvelem, ezért A pogány hadúr megjelenését örömmel üdvözöltem.

 

A sorozat hatodik része, a Királyok alkonya 2012-ben jelent meg hazánkban, akkor, mikor A pogány hadúr még talán munkafázisban (sem) létezett odakint. A Királyok alkonya olvasásakor úgy tűnt, Bebbanburgi Uthred végre révbe ér, és a következő rész végén végre visszafoglalja családja ősi várát, vagy elbukik a próbálkozás közben. A lényeg, hogy így vagy úgy, de lezárul a kálváriája. Aztán kint egy év telt el, itthon öt – az Alexandra Kiadó idei gondjai miatt már majdhogynem biztos voltam abban, hogy itthon sosem kerül kiadásra –, míg végre megjelent A pogány hadúr, és kiderült, hogy Uhtred megpróbáltatásai még messze nem értek véget.

 

Talán az eddigiekből úgy tűnik, mintha Cornwell nem tudna olyan regényt írni, ami legalább egy kicsit elmarad a tökéletestől, amit nem lehet kárhoztatni gyengébb színvonaláért. Ezt megcáfolandó álljanak itt A pogány hadúr – vélt vagy valós? – hibái. Mint a mesterek legtöbbje, aki futószalagon gyártja az újabbnál újabb regényeket, érzésem szerint most Cornwell is beleesett kicsit ebbe a hibába. A szerző stílusa nem változott, még mindig remek, olvasóbarát, vélhetően ez már sosem fog megváltozni szerencsére. A felhasznált történelmi adatok valószínűleg nagyjából-egészéből szintén helyesek, már ami nem teljes fikció, de mivel nem történelmileg hű tényregényt vártam – sőt! –, emiatt nem is kárhoztatnám a művet. Mivel a szereplők legtöbbje is régi ismerős, ezért nagy csodát ott eleve nem várhatunk – se negatív, se pozitív irányút. Karikatúraszerűen megrajzolt alakok, a félelmet nem ismerő harcosoktól kezdve a bajbajutott hercegnőig bezárva. Egyedül magaslik ki közülük a fő nézőpontkarakter, Uhtred, aki szerintem egészen tisztességesen ki van dolgozva, világos motivációkkal és a régebbi részekhez képest változatlan karakterjegyekkel. Az új szereplők is kifogástalanul illeszkednek a történet szövetébe, amivel el is érkeztünk a könyv hibáinak forrásához.

 

Nevezetesen magához az alaptörténethez, ami immár a sokadik olyan, a falubeli perpatvarokat alig meghaladó volumenű csetepaté (nevezetesen a tettenhalli csata) köré összpontosul, ami állítólag történelmileg meghatározó volt abban, hogy Anglia végül nem került a dánok fennhatósága alá. Elég mindennapos, hogy egy regény csúcspontját a könyv végén található epikusan hősies harci jelenet szállítja, de annál ritkább, hogy eddig a csúcsig úgy jussunk el, hogy közben nem – legalább félig komolyan vehető – összecsapásokon keresztül haladjon az utunk. Márpedig itt pont ez történt. Egyszerűen keveselltem a könyv akciójeleneteinek számát, de még ezt is megbocsátanám, ha cserébe kisebb léptékű kalandok során kanyarogna a történet, ami sehol nem ül le, de sajnos ez a megállapítás sem illik a vizsgált részhez. Hat részen keresztül érlelgeti magában Bebbanburg bevehetetlen várának visszavételére szőtt terveit Uhtred, majd a körülmények szerencsés/szerencsétlen összejátszása révén végre el is szánja magát arra, hogy véghezviszi elképzeléseit. Spoiler nélkül nehéz megfogalmazni, hogy mi is a legnagyobb bajom a regény eme részével, de annyit azért elmondok, hogy messze nem érte meg a várakozást ez a „vérszegény” jelenet. A még ennél is nagyobb baj pedig az, hogy a regény többi része is igazán emlékezetes momentumok nélkül telt el számomra.

 

Furcsa ezt ilyen summásan kijelenteni egy Cornwell regényről, de A pogány hadúr nekem eléggé unalmas volt… (lehet, hogy ezért adták ezt csak puhafedelű verzióban ki… ?) Hét rész már a tv-sorozatokat idézi, egy hasonló színvonalú részt pedig ott kitöltő (filler) epizódnak nevezünk, és sajnos itt is ez az az érzés, ami a leginkább megmarad az olvasóban. Valószínűleg szükség volt rá, vagy hogy elég idő elteljen a középkori Angliában Uhtred következő tényleg jelentős színre lépéséig, vagy hogy ne hagyjuk a főhőst egy egész évtizedig magára, amíg végre újra „történelmileg hitelesen” lehet mozgatni a színpadon. Bármi is volt az ok, ez a rész nem igazán vitte előre a történetet, szóval abszolút kihagyható lenne, de persze senki nem fogja ezt tenni, aki már eddig eljutott a sorozat olvasásában, a többiek meg szerencsére úgyse ezzel a résszel fogják elkezdeni… Az eltántorítás azonban nem is volt a célom, a következő részt azért várom én is – bárcsak ne kellene újabb öt évet várni rá! –, hátha a The Empty Throne lesz az, ami újra visszaállítja a sorozat régebbi dicsőségét!