Főkép

Úgy érzem, van valami ellenállhatatlanul csábító Az essexi kígyóban, ami mellett egy könyvmoly sem tud heveny vásárlás-inger nélkül elmenni. Vagy legalábbis én nagyon sokáig így voltam vele: vonzott magához ez a csodálatosan zöld és színes és kacskaringós és elegáns borító, vonzott magához a fülszöveg rejtélye, maga az essexi kígyó, vonzott magához a könyv megjelenéséből sugárzó varázslatos-mesés hangulat, ami miatt olyan tökéletes őszi-téli olvasmánynak tűnt – amibe tényleg el lehet merülni, és hosszú órákra magával ragad egy messzi tájra. Sarah Perry pedig egészen nagyszerűen igazolta is a reményeimet: kóborolhattam Anglia esős, erdős, lápos területein, keresgélhettem a mitikus szörnyet, aki előjött, hogy ártatlanokat ragadjon el, legfőképpen pedig találkozhattam pár emberrel, akik mintha csak régi ismerőseim lennének.

 

Ráadásul nemcsak a kígyó kilétét illető rejtélyen izgulhatunk, de emellett szerelem és szeretet, barátság és árulás, őrület és betegség, orvostudomány és vallás sem hiányozhat a könyvből, akárcsak az igazi nagyregényekből. Főszereplőnk Cora, aki a 19. század utolsó éveiben veszíti el a férjét, akit tulajdonképpen ki nem állhatott. Házassága során börtönben érezte magát, nem tudott kiteljesedni, nem vették igazán emberszámba, még bántalmazták is: most viszont végre boldog lehet az autizmusjegyeit mutató fiával, és szabadon hódolhat természettudományos szenvedélyének, sőt, még egy titokzatos kígyó után is kutathat.

 

Essexben, ahova fiával és nevelőnőjével látogat, megismerkedik a helyi tiszteletessel, annak feleségével és gyermekeikkel, no meg a kisváros apraja-nagyjával. Egy ponton aztán követi Londonban hagyott orvos barátja, aki mélyebb érzelmeket is táplál iránta, és akit ő csak Manónak hív; a történetbe lép egy tehetős házaspár és Manó egyik orvos cimborája, aki maga is lángra lobban a könyv egy női szereplőjétől. Bonyolódnak a szálak, mindenki mindenkivel találkozik, és mindenkinek mindenkiről véleménye lesz – barátságok szövődnek, szerelmes szívek törnek össze és virágoznak ki, levelek íródnak és emberek tűnnek el, hipnotizálnak, madártollakat gyűjtenek, kígyóra vadásznak és még boszorkánysággal is megpróbálkoznak. Az essexi kígyóban annyi minden történik, hogy összefoglalni is felesleges: a szálak ugyanis annyira szerteágazóak, akárcsak a való életben.

 

Perry szenzációsan játszik a nézőpontjaival: bár a fókusz mindvégig Corán marad, közben rengeteg apró-cseprő eseményre is figyelnünk kell. Mellékalakok garmadája tűnik fel, hogy aztán gyorsan el is távozzon a színről, a londoni szocialista mozgalmaktól kezdve a viktoriánus kori szívműtétekig oly sok mindent érintünk, mintha Perry a kor minden elemét bele akarná zsúfolni a regényébe. De szerencsére ezek nem tűnnek idegennek, természetesen, szervesen fonódnak egybe az emberi sorsokkal, amolyan körképet kiadva – és bár ez a viktoriánus miliő a maga apróságaival is abszolút érdekes, az írónő érezhetően inkább a karaktereinek érzéseire akart koncentrálni.

 

Mégis egészen furcsa, hogy ebben a könyvben az emberek megértik egymást, jóhiszeműek és udvariasak, mintha semmi rossz nem történne vagy történhetne velük – így minden a „varázslatos” hangulat felé tolja az összképet, könnyen fogyaszthatóvá válik ez a bő négyszáz oldal, semmi gátja nem lehet az „elmerülésnek”. Számomra ez néha túl sok is volt: nem mindig éreztem hitelesnek, hiányzott az a fajta kegyetlenség, amitől „életszagúbb” lett volna a történet. Talán emiatt járt folyamatosan az a fejemben, hogy Perry mintha nem menne elég „mélyre” a szereplői lelkében, mintha egy szimpatikus-barátságos felső réteget mutatna csak be, és az igazán durva, kemény részeket kihagyná, melyek által még jobban, úgy igazán fájdalmasan magunkra tudnánk ismerni a szereplőkben.

 

Viszont a gyönyörű, sokszor egészen lírai és leleményes nyelv (köszönet érte Borbély Judit Bernadett fordítónak) nagyon a helyén van, a történet pilléreire szépen illeszkednek a szereplők életének momentumai, Sarah Perry pedig mindvégig annyira szimpatikusan zsonglőrködik az érzelmekkel, hogy lehetetlen érte nem szeretni. Azt hiszem, Az essexi kígyó sokaknak lehet tökéletes téli olvasmány, olyan igazi „meleg takarós, forró teás” értelemben, amikor nem számít más, csak az éppen kezünkben tartott varázslat. Bár nekem ezt nem mindig tudta biztosítani, azért szívesen ajánlanám mindenkinek, mert minden benne van, ami csak egy jó könyvhöz kell.