Főkép

Ezt a regényt még a tavalyi Könyvfesztiválon pillantottam meg először. Egyszerűen nem lehetett nem észrevenni. A borítóján egy pink színű játékmackó látható: meglehetősen szokatlan borítófotó egy kortárs szépprózaköteten. Aztán ott volt az a tény, hogy a Café Hyena a L’Harmattan Kiadó új világirodalmi sorozatában, a szép nevű Világ-szép-irodalomban jelent meg. Ráadásul eredetileg szlovákul íródott, a Könyvfesztiválnak akkor éppen Szlovákia és irodalma volt a díszvendége. Így azután nem lehetett elmenni mellette.

 

A legfőbb ok azonban, hogy észrevetesse magát, természetesen a címe volt. A standnál állva épp nyúltam volna érte, amikor elment mellettem egy középkorú házaspár, és a férj rosszallóan mormogta oda a feleségnek: „Café Hyena, ez meg mégis miféle cím?".

 

Persze ha azt olvashatták volna a könyvborítón, Café Vienna, nyilván egyáltalán nem lettek volna meglepve: bécsi kávézónak hívni egy szlovák szórakozóhelyet ugyanis teljesen normális... Hogy mi is valójában a címben szereplő név, nem tudni: a regényszöveg állítása szerint a Café Hyenát „a vendégek Café Viennának becézték", valójában persze valószínűleg épp fordított az igazság. A regény főszereplői, a négytagú trió (három író értelmiségi és egy, aki megkísérli őket eltartani...) „becézi" ilyen különösen törzshelyét: ahogy általában mindent különösen, furcsán és másképp látnak, tesznek és éreznek, mint a környezetük. Emiatt azonban nem mizantrópok: mire befejezzük a könyvet, épp őket érezhetjük normálisnak és átlagosnak, az egész körülöttük lévő világot pedig teljességgel őrültnek.

 

Átlagos és normális, elvárt és rendjén való: olyan fogalmak, amelyekkel a könyv összes szereplője szembesül, miközben küzd a sémák, a már lejátszott forgatókönyvek és a szokásos lehetőségek ellen. Végül azonban mindegyikük korlátok közé szorul, legyenek azok társadalmiak, lelkiek vagy érzelmiek.

A rövid (alig százhúsz oldalas), töredékekből és monológokból összeálló regény szerzőnője 1974-ben született, dramaturg, költő, regényíró és novellista, ezzel a hazájában 2012-ben megjelent könyvével pedig elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. Mivel fiatal, kortárs szerzőről és ráadásul szerzőnőről van szó, a regény főszereplője, Elza pedig szintén nő, fiatal és értelmiségi, adódna a Café Hyenának egy olyan olvasata, amely szerint Jana Beňová fikciós önéletrajzot ad a kezünkbe. Így szólhat a kötet arról, milyen is írónak vagy épp nőnek lenni a 21. századi Szlovákiában, miképpen működhet egy párkapcsolat, milyen is az értelmiségi lét itt és most. Pontosabban ott és most, de eltekintve bizonyos szlovák utalásoktól, olvasás közben mindvégig úgy éreztem, ez a könyv rólunk, magyarokról is szólhatna. Sőt, akár rólam is.

 

A Café Hyena azonban jóval több az eddig leírtaknál. Tulajdonképpen négy élet szövedéke, a négy főszereplőnek és két párnak, Elzának és Iannak, illetve Rebekának és Elfmannak a története a múlttól egészen a némiképp bizonytalan jövőig. Ez a mozaikdarabokból, emlékekből és szituációkból összeálló négy életút elvezet a sikertől az őrültekházáig, az erőszaktól a boldogtalanságig, a képzeletbeli megcsalatástól a valódi cserbenhagyásig, a késő szocializmusban eltöltött gyerekkortól a pozsonyligetfalui panel-lakótelepen eltöltött fiatal felnőttkorig. Nemcsak érdekes vagy megrázó, de általános érvényű is: akár nálunk is történhetne. Vagy bárhol, ahol európai mintájú civilizáció, értelmiség és fiatal emberek léteznek.

 

A szereplők saját életüket akarják élni, el akarják vetni a konvenciókat: megtagadni valamit azonban sokkal könnyebb, mint létrehozni. Elza, a főhősök közt is a főszereplő, olyasvalaki, akinek az olvasó szurkolhat, hogy sikerrel járjon az önmeghatározásban. De vajon mi marad neki, mire rátalál önmagára? S ha már a kötet alcíme Elkísérési tervezet, kit kísérhet el Elza és őt ki kíséri tovább?

 

Fülszövege szerint a Cafe Hyena leginkább a fogyasztói társadalom fiataljairól szól, akik felismerik, mennyivel fontosabbak a tárgyaknál és a közhelyes és elvárt cselekedeteknél az emberi kapcsolatok. Mások szerint a múltbeli traumák feldolgozása és egy egész értelmiségi generáció helykeresése a fő tárgya. Engem nagyon erősen megfogott benne a sok-sok búcsú ábrázolása: a búcsú a fiatalságtól (hiszen a főszereplők harmincas vagy a harminc felé haladó már nem is olyan fiatalok), a búcsú a múlttól, a káros-édes nosztalgiától, a régi, rossz döntésektől, de szerepel búcsú elveszítendő, leépülő szeretteinktől is.

 

Mindez egy vékonyka, alig százhúsz oldalas, költői könyvben. A regény lebilincselő, szellemes, okos, modern, ironikus, sőt, néhol érzelmes. Nagyon jó olvasni: csak ajánlani tudom mindenkinek.