Főkép

„2117-ben a Föld lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd idegen fajú, más néven xeno” – mondja a fülszöveg, és ezzel gyakorlatilag körül is írtuk az alaphelyzetet. A Földet megtámadta, és pillanatok alatt leigázta egy idegen faj: őket nevezik a későbbiekben „migrátoroknak”, ugyanis arra kényszerítették az emberek százmillióit, hogy féreglyukakon át idegen bolygókra települjenek át, míg onnan több milliárd idegen lényt költöztettek a Földre. Az emberek ugyan többé-kevésbé meg tudják értetni magukat a firkáknak és hidráknak nevezett két fajjal, ám ettől persze az idegenek még nem lesznek kevésbé... nos, idegenek (az ostorosoknál, akik szintén egy élettérbe vannak kényszerítve az emberiséggel, ez fel sem merül, nekik még a kommunikációjukat sem tudják dekódolni). A migrátorok azonban súlyosan megtorolnak minden erőszakos cselekedetet, így mindenkinek meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy a jövőben együtt kell élniük.

 

Te mit tennél, ha egyik napról a másikra arra kényszerítenének, hogy olyan lényekkel élj együtt, akiknek teljesen más a gondolkodásmódja, mások a szokásaik, a nyelvük (melyek az emberek szempontjából megtanulhatatlanok, csak fordítóalgoritmusok tudnak segíteni), furcsán néznek ki, és egyébként is, minden pillanatban emlékeztetnek arra, hogy ők nem emberek? El tudnád viselni a firkák permanens alkotóvágyát, hogy minden percben a saját testük váladékából akarnak szobrot formázni vagy festményt készíteni? Elfogadnád, hogy a lassan annyian lesznek, hogy kiszorítanak az élőhelyedről, hogy lassan minden üres felületen az ő „alkotásaik” látszanak? Meg tudnál barátkozni a hidrákkal, akik vízben élnek, és az egész kultúrájuk a versenyszellemre épült? Tudnál valaki másnak a bolygóján élni? Mivé válik az emberiség, ha ennyire keverednie kell más értelmes fajokkal?

 

A válasz még Dr. Olga Ballard számára sem egyértelmű, pedig xenológus, vagyis az idegeneket tanulmányozza – apja nyomdokaiba lépve arra tette fel az életét, hogy minél többet megértsen a három idegen faj gondolkodásából. Erre a képességére pedig szüksége is lesz, amikor hirtelen egy olyan küldetés közepén találja magát, mely ha sikerrel jár, nemcsak az emberiség, de a vele kapcsolatban álló másik három faj jövőjét is befolyásolhatja.

 

„A jövőben játszódó történetek arról szólnak, amitől a jelenben félnek az emberek” – írja Lionel Shriver, és mintha csak a Xenóról beszélne: a mai társadalmi (és politikai) helyzetben, amikor folyamatosan napirenden van a nem-európai nemzetek bevándorlása, talán mondanom sem kell, mennyire egyértelműnek tűnik a regény mögöttes tartalma. De ez így van rendjén, egy sci-fi szerintem akkor igazán jó, ha érdemben tud reagálni a jelenünkre, márpedig Brandon Hackett legújabb könyve a lehető legizgalmasabb módon beszél erről a témáról. Úgy integrálja a koncepcióba és a cselekménybe, hogy több oldalról is megvilágításra kerül egy-egy elgondolkodtató kérdés, sőt, sok jelenet közvetlenül reflektál a másikkal való együttélés problémájára és az „idegeneket” övező félelemre, a történet fő konfliktusait is az eltérő világnézetű szereplők adják (ennek következtében egy-egy vitajelenet meglepően emlékezetes marad).

 

És ha már szereplők: talán még sosem voltak ennyire élő figurák Brandon Hackett regényeiben. Egyszerűen élvezet figyelni a főszerepben lévő Ballard-testvérpár minden közös jelenetét (elég hamar találkozunk Olga testvérével, Markkal is) – mintha minden ilyen mozzanat újabb rétegeket adna hozzá a személyiségükhöz, mintha ezeken keresztül értenénk meg igazán, hogy milyen emberek is ők valójában. Nemcsak a gondolkodásmódjukban ismerjük meg őket, de érzéseikben, félelmeikben, vágyaikban is, ezért tényleg átérezhetőek – és ennek megfelelően sokszor igen szomorúak, sőt dühítőek – a tragédiáik (talán nem lövök le semmit, ha elárulom, bizony nem lesz könnyű útjuk, mire a történet végére érünk). Olyannyira így érzem, hogy tulajdonképpen fontosabbnak is tűnnek a bennük lejátszódó események, mint amik velük történnek...

 

Persze azért nem kell félni, a Xeno egy ízig-vérig pörgős, szórakoztató regény, tele egymást érő (amolyan amerikai stílusban, kissé talán filmesen működő) akcióval, izgalommal, fordulattal, még ha az Időutazás-duológiától eltérően néha meg is állunk szusszanni egyet, és talán a szokottnál kicsit több információval is kell megbirkóznunk. Egyiket sem tartom amúgy problémának: kell az idő, hogy megemésszük ezt a szokatlan világot, és kell az idő arra, hogy mi is érzékletes képet kapjunk az idegenekről. Elvégre az még a régi, hogy minden fejezetben újabb remek ötletek kerülnek elő – talán az idegenek kultúrája, beszéde, szokásai adják a legviccesebb, egyben a legeredetibb megoldásokat, de a Föld 22. százada is okosan végiggondolt –, legfeljebb ezúttal kicsit nehezebben kap el hangulat, amit persze bőséggel kompenzál az, hogy a regény az első száz oldala után gyakorlatilag letehetetlenné válik (és egy fenomenális, egészen megrázó fináléban csúcsosodik ki).

 

Idén úgy tűnik, hogy az Agave Könyvek magyar szerzői a világban megjelenő idegenekre álltak rá – bár nem tudom, hogy honnan jött ez a hirtelen hasonlóság, abban biztos vagyok, hogy Brandon Hackett regényével nem fog mellé az, aki bele akarna valamelyikbe vágni. Egyszerre egy migráció kérdésével foglalkozó, ötletes társadalmi sci-fi és egy bitang erős, érzelmileg nagyon is megterhelő családregény: mindkét komponens önmagában is érdemes lehetne olvasásra, de így együtt szerintem az elmúlt évtized legjobb magyar science fiction regényét adják ki.