Brandon Hackett: Az időutazás napja
Írta: Mayer István | 2014. 05. 18.
Markovics Botond alias Brandon Hackett jó ideje, a 2007-ben megjelent A poszthumán döntés megjelenése óta minden kétséget kizáróan a hazai science fiction első vonalához tartozik. A kétszeres Zsoldos Péter-díjas író legutóbbi könyve, Az ember könyve kimondottan kísérletező jellegű volt, de Az időutazás napjával már egy jól bejáratott tematikát választott, amely természetesen maga az időutazás.
Pár évvel ezelőtt a szerző úgy nyilatkozott, sosem fog időutazásos történetet írni, mert a témáról már minden bőrt lehúztak, lehetetlen erről újat mondani. „Soha ne mondd, hogy soha” – hangzik a sokat emlegetett intelem. Hackettet is utolérte hát a végzete, Wells, Asimov és számos társuk örökébe lépett, miközben a kérdés azért továbbra is fennáll: lehet-e újat mondani arról, ami már több mint egy évszázada foglalkoztatja a zsánerírókat?
Nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom: lehet. Hackett alapvetése az időutazást cáfoló egyik hagyományos érv: ha lehetséges lenne, bizonyára hemzsegnének körülöttünk az időutazók. A megoldás egy technológiai korlát, miszerint csak az első időgép megalkotásáig lehet visszautazni. Ennek megfelelően a masina 2021-es beindítását követően mozdulni sem lehet az időturistáktól. A káoszban azonban rendet kell tenni, így több időn kívül álló szervezet jön létre, melyek különböző módszerekkel próbálják elejét venni a totális összeomlásnak. Adott a párhuzam Asimov egyik főművével, A halhatatlanság halálával, ahol a szintén időn kívüli szervezet a történelem önkényes megváltoztatásának kívánja elejét venni – azonban Hackett regényében a történelem igenis megváltoztatható, sőt, a sokat emlegetett paradoxonok sem jelentkeznek, hiszen a teljes további időfolyam újraírható.
A regény egyik alapkérdése, hogy áldás-e vagy átok az új technológia. Természetesen nincs egyértelmű válasz a kérdésre, de az kétségtelen, hogy az emberiség – mint annyi más tudományos eredményt – ezt is képes felelőtlenül, önpusztító módon használni. Így a főszereplők „családegyesítése” mellett a földi civilizáció fennmaradása a tét, illetve hogy sikerül-e kiküszöbölni az idősíkok fölötti túlságosan nagy hatalom létrejöttét.
Az „időutazós” alzsáner talán a sci-fi logikai bukfencekre leginkább hajlamos ága. Bár az író saját bevallása szerint is vannak hibák a történetben, ezek egyike sem olyan zavaró, hogy nehézséget jelentene a könyvvel való azonosulás. Ha már azonosulás: Markovicsnak sokszor a szemére vetik – nem minden ok nélkül –, hogy hőseivel nehéz azonosulni, a karakterábrázolás időnként gyenge lábakon áll. Mára szerzőnk sokat lépett előre ezen a téren is: Beregi Ádám és családja kimondottan szerethető, motivációik teljesen érthetők, az olvasó mindvégig együtt tud érezni velük.
Találkoztam már olyan Hackett-rajongóval, akinek Az ember könyve – dacára pozitív hozzáállásának – kifordult a kezéből. Az időutazás napjával ez aligha fordulhat elő. Nem hazudik a fülszöveg, valóban sodró lendületű regényről van szó, nehéz letenni, és talán ez az egyetlen hibája: nagyon hamar a végére érünk, és mivel számos kérdés nyitva marad, nehéz lesz kivárni a várhatóan Az időutazás tegnapja címmel megjelenő folytatást. E sorok írója számára egyértelműen Markovics eddigi legjobb regényéről van szó, amelyet bátran ajánlok valamennyi science fiction-kedvelőnek.