Főkép

Adja magát. Valójában adja magát, hogy a legfrissebb, erősen társadalomkritikus attitűdjeit büszkén hurcoló irodalmi műfaj képviselői, a slammerek segítségével szólítsák meg az ifjú olvasót a klasszikusaink. Olyan fiatal alkotók válogassanak az egykori hangadásból, akik maguk is hangadók, akiket elég sokan hallgatnak fellépések, felkérések, versenyek színpadain. Elméláztam rajta, és nem vagyok boldog tőle, hogy leírom: mostanra tényleg elkél a leírt szavaknak ez a fajta körítés.

 

Az azonnaliság korában, amikor immár nemzedékek kapják az elektronikus jelenlétet, a zsebben hordható világ élményét, azt a kábítóan sok frisset, ami tényleg csak egy kattintásra van, tényleg közelebb kell hozni ezt a múltat – hogy kiderülhessen, valójában nem avult. A furcsa szóhasználat, a tapintható, ma naivitásnak tűnő hitek és elképzelések, a múltba ágyazottság alatt valójában ugyanazok a forró helyértékek ülnek a szavakban, mint egy mai slam-szövegben. Nem túlzás kijelenteni, hogy Petőfi ma slammelne, hogy rávenné Aranyt – s nem túlzás elhinni: ez a szubkultúra a maga ezer színével könnyedén a bűvkörébe vonná az ifjú József Attilát. A maguk korának mindhárman az irodalmi vagabundjai voltak – még a higgadtabbnak tűnő Arany is; vezér-tudattal avagy állandó önmarcangolásban, de egyként az adott kor irodalmát progresszíven alakítani akarásban. Helyén való, hogy azt, ami a maga korában útkeresésnek számított, a mai útkeresők propagálják.

 

Mindhárom slammer vállaltan a saját szája íze szerint válogat és kommentál – ez is remek ötlet –, a tanult összképeket szinte mindhárom kötetben tudatosan újrarajzolva. Pion István Petőfije a belénk égetett népköltő-képhez mérve szinte urbánus – Pisti válogatása erősebben fókuszál azokra a szemünk elé ritkábban kerülő verses reflexiókra, amiket a költő megélt hétköznapi létében, Pest-Budán élve olyan bő kézzel szórt. A vártnál jóval kevesebb embléma-vers mellé, amit a válogató kedves közvetlenséggel, bátran lát el szubjektív széljegyzeteivel (Pl.: „Ilyen az, amikor a költő lódít…”), jó pár ismeretlenebb, de ütős Petőfi-strófa kerül. Valahol az ízükben ezek egytől egyig a Pilvaxban felolvasott (vagy felolvasható) művek… Az összkép valahol úgy viszonyul a Petőfi-tananyaghoz, ahogy az idealizált ábrázolásokhoz az egy szem ismert, költőt ábrázoló dagerrotípia. Karcosabb, elmosódottabb – de hiteles.

 

Ahogyan sokkal karcosabb Kemény Zsófi Arany-összképe. A mindennek fonákját is szívesen látó, lassúbb léptű poéta dilemmáiból Zsófi a szokottnál sokkal többet tár fel azzal, ahogy a kötetbe emeli ezeket a verseket. A kétellyel átitatott, tudatos költőt keresi és könnyedén megtalálja – s milyen érdekes: a „Poétai recept” vagy az „Alkalmi vers” fényében a mesteri módon felépített balladák is teljesen másképp szólnak. Komoly többletértéket ad a jól ismert sorokhoz is, ha tudod, mennyi minden kell az elragadáshoz – s hogy a költő milyen mélységig volt tisztában ezzel; milyen mélységig ismerte (s hányszor figurázta ki) a saját elragadtatásait is. A háromból messze ez a legironikusabb válogatás – s az összeállító nem fojtja vissza ez irányú hajlamait a hozzáfűzései tekintetében sem…

 

Bár még így is gyöngédebb Aranyhoz, mint Gábor Tamás Indiana József Attilához. A jól tapintható szeretet okán és jogán… de az utolsó pontig. Indi olyan kicsit néha ezekben a (talán leginkább facebook-kompatibilis) hozzáfűzésekben, mint egy igazán kíméletlen terapeuta – mert soha ennyire nem éreztem még József Attila sajátos igazságkeresései mögött az elhatalmasodó betegséget, mint itt. A válogatás a szokottnál is kíméletlenebb – bátran megmutatja az Ady-epigon fiatalt, a saját hangra lelés útját, hogy hányféle saját kudarc és keserűség fordíthat a világ felé, s hogy hogyan fordul mindez végül teljesen befelé: az önpusztításba. Pontos és kegyetlen – jobban hasonlít a fényképek közül arra a durcás fiúarcra, mint a leghíresebb, bajszos fájdalomfejre: nincs ami eltakarja a folyamatát, ahogy a fénylő tehetségű fiatal befordul egy mélyen csillagtalan sötétségbe.

 

  

 

Valójában szerettem ezeket a köteteket, és szívesen látnék folytatást – volna még kit felfejteni, így, szubjektíven és kommentálva. Jó látni, hogy milyen egyszerűen életre kelhet a tananyag – milyen kevés kell hozzá. Még az olykor vitára ingerlő momentumok se zavartak – pont mert élővé vált ezáltal az olvasás. Köszönöm, hölgyem, uraim.