Kim Stanley Robinson: New York 2140

Kim Stanley Robinson nagy kedvencem, akit az egyik legnagyobb és legprovokatívabb sci-fi szerzőnek tartok a világon. Mondom ezt úgy, hogy messze nem olvastam még mindegyik művét még az anyanyelvünkön elérhetőek közül sem. Egyúttal ő az, akivel még véletlenül sem szeretnék élőben találkozni, hogy egy kávé mellett üldögélve merüljünk el közösen az írásművészet kulisszatitkaiban. Nem szeretnék vizsgáztató tekintete előtt rémülten feszengve válaszolni olyan – szerencsére hipotetikus – kérdésekre, amik kedvenc témái bármelyikével foglalkoznak. Kim Stanley Robinson ugyanis talán az egyetlen olyan szerző a világon, aki mellett intellektuálisan megfélemlítve érezném magam. Az ő regényeiből ugyanis úgy süt a hozzáértés, hogy szinte már tapintható a sok hónapnyi megfeszített kutatómunka, az alapműveltségen jóval túlmutató iskolázottság és a nyelvi igényesség. Miközben igen komoly témákat dolgoz fel, közben nem süketel, nem beszél mellé, hanem érthetően magyaráz, oktat, mindezt úgy, hogy az a történet rovására sem megy. (Van egy-két olyan író, akinek műve megfejthetetlen rejtély maradt a számomra – legemlékezetesebb emlékem máig Greg Egan Diaszpórája –, de azoknak már a mondanivalója is értelmezhetetlen és/vagy a stílusuk is emészthetetlen volt számomra.) 

Vallás, pénzügy, gazdaság, ökológia, klímaváltozás, társadalmi egyenlőtlenségek. Nem ezek a hívószavak ugranak be először – vagy tizedszer –, mikor arra gondolok, hogy itt az idő egy újabb izgalmas sci-fi elolvasására! Robinson azonban nem emészthetetlen, nem érthetetlen, épp ellenkezőleg. Szárnyaló, kristálytiszta és forradalmi. Felbujtó. Nem tudhatom, milyen lehetett saját idejükben Marxot vagy, teszem azt, Lenint olvasni, de úgy képzelem kicsit talán naivan, hogy a jelenleg uralkodó gazdasági és politikai elitnek nagy szerencséje, hogy Robinson „csak” egy amerikai sci-fi szerző – ergo rétegirodalom –, akit a szélesebb „nagyközönség” úgysem fog olvasni vagy komolyan venni. Sajnos. KSR új könyvével ugyanis látnoki magasságokba emelkedett, és bár a lezárást olvasva kicsit úgy érzem, túlzottan optimista maradt, de a New York 2140 témája és mondanivalója még ezzel együtt is minimum gondolatébresztő, de igazából: vérlázító! A New York 2140 egyes részeit nem hogy kötelező olvasmánnyá kéne tenni az iskolákban – de legalábbis a forradalmi gondolatokat dédelgető vagy gazdaságpolitikai változásokért harcoló polgári csoportosulások olvasóköreiben –, hanem egyenesen oktatni lehetne belőle. Persze, igencsak nyilvánvaló okokból – konkrétan a társadalmi elégedetlenség dicsőítése miatt (a társadalom mindösszesen 15%-a… mennyire elérhetőnek is tűnik ez az aprócska szám…) – ez csak hiú ábránd lehet, de azt biztosnak gondolom, hogy széles rétegek közt találna bőséges termőtalajt a mondanivaló, ami jelen esetben nincs is rejtve egyáltalán.

Le a kapitalizmussal, legyen vége a pénzügyi zsonglőrmutatványoknak, a tőke és a bankrendszer egyeduralmának egyszer és mindenkorra! A nép vegye vissza sorsának irányítását! Kezdjünk harcba végre rendesen a globális felmelegedés vagy az élővilág pusztulása ellen, próbáljunk élhető bolygót hagyni a következő nemzedék számára örökül, mert ha minden úgy megy, mint most, akkor a gyerekeink (vagy az unokáink, ha nagyon nagy szerencsénk lesz) sorsa igen kegyetlen lehet. Grandiózus és elég valószínűtlennek tűnő célok és gondolatok ezek, de KSR nemcsak egyszerűen bedobja őket a köztudatba, és nem is fegyverzi fel a lakosságot, hogy az erővel kormányokat döntsön meg, hanem valódi megoldási lehetőséget is kínál. (Most, hogy ez mennyire reális, azt nem az én tisztem megítélni, nem vagyok egy pénzügyi zseni vagy gazdasági szakember – bár nekik amúgy sem hinnék, mikor azt mondanák, hogy a könyvben leírt módszer ezért és azért nem működne, hiszen persze, hogy azt mondanák… –, de talán egy kiindulási pontnak akkor is jó lehet, amiből már el lehetne indulnia valami közös gondolkodásnak.) 

Valószínű, hogy azt gondoljátok, túlságosan is magával ragadtak az uralkodó-rezsim-váltó-gondolatok, amit nem is fogok tagadni. Aki olyan regényt keres, amivel (tovább) hergelheti magát a jelenkori gazdasági egyenlőtlenségek kialakulása és eszkalálódása miatt, az ennél jobbat keresve sem találhatna.

De a New York 2140 nem csak erről szól, sőt! (Igazából még le sem írtam, hogy miről!) A kötet egy realista szerelmes regény, aminek a „világ fővárosa” a múzsája és a nagyvilág a homályos színpada. A minden népcsoportot befogadó olvasztótégely, ami ellenállhatatlan lámpásként vonzza a bolondokat és a menthetetlen romantikusokat egyaránt. Miután a tengerszint mintegy ötven lábbal megemelkedett, és a világ vízparti városai elsüllyedtek, a globális gazdasági növekedés egy pillanatra mindenhol megbicsaklott. New York katasztrófaövezetként tengődött, egy modernkori Velence alakult ki, ahol éghidak kötik össze a megmaradt felhőkarcolókat, és csatornákon bonyolódik a forgalom jelentős része. A bevezetett korlátozásoknak és virágzásnak indult ártéri technológiák fejlődésének köszönhetően az életterükhöz fogcsikorgatva ragaszkodó emberek félig-meddig már úrrá lettek a legnagyobb problémáikon, és lassan már belátható távolságon belülinek tűnik egy normálisabb élet. A pozitív változások miatt azonban a környék újra vonzó célpontja lesz a nagy haszonban reménykedő befektetőknek, az árvíz negatív hatásait alig (vagy inkább semennyire) érző szerencsésebb földrajzi elhelyezkedésű (magasabb vagy az ország belsőbb régióiban székelő) tőkeerős cégeknek. A több ezer embernek fedelet adó nyomortanya felhőkarcoló lakói közül többen is a körülöttük alakuló történelmi fordulópont közepében találják magukat.

A könyv elég sok teljesen különböző hátterű nézőpontkarakter – bróker, rendőr, utcagyerek, hekker, szociális munkás, karbantartó, valóság-show sztár – szempontjából mutatja be fejezetenként váltakozva az eseményeket, vagy magát a várost, akiknek mind egyedi rálátása van a történések egy-egy szeletére. (A történetszálaik a könyv feléig nem is nagyon találkoznak.) Ezért le kell szögeznem, hogy bár a kötet mindenhol tartogat valami érdekességet, de távolról sem ugyanannyira szórakoztató. Lehet, hogy felesleges is részleteznem, hogy nekem mi tetszett jobban és mi kevésbé, mert ez másnál óhatatlanul más lesz, de azért megteszem. A bróker, az állampolgár (főleg ők ketten) és a „hekkerek” fejezetei nehézfémeket tartalmaztak, amik néha majdnem megfeküdték a gyomrom, de lassan bele lehetett rázódni a gazdasági okfejtésekbe, és mivel ebben voltak a lényegi információk, az elgondolkodtató komoly dolgok, ezért a többiek fejezeteit főleg azért szerettem, mert kicsit fellélegezhettem a vaskos tananyag elolvasás után egy rövid időre. Itt olyan mély tartalmú anyagot lehet olvasni – ráadásul a bróker eleinte kifejezetten irritáló figura volt –, hogy emellett a környezetvédelem fontosságával foglalkozó, illetve a nyomozós és a kincskeresős részek (merthogy ilyen részei is vannak a könyvnek!) részek csak asszisztálhattak, és a jövő városi környezetének bemutatásában játszottak nagyobb szerepet. Valamint a könnyedebb, a szó szerint szórakoztató részek is jobbára ide kerültek. Ezek a részek is jól sikerültek, még ha szerintem nem is voltak hibátlanok. Néhány szál teljesen el lett felejtve (az öko-terroristás), volt benne nem-szeretem deus-ex-machina is, ami könnyű és hihetetlen kiutat kínált hőseinknek a pácból, amiben találták magukat, és még romantikus szálból is volt talán három is, ami mondjuk már tényleg sok volt a jóból, de a lényegi részek miatt ezeken egy pillanatig sem akadtam fent most. A rendőr és a karbantartó (mindkettő szimpatikus figura egyébként) részei talán még kevesebb vizet zavartak, ahogy a szociális munkás is egész későn lendül bele, hogy aztán kulcsfontosságú fogaskerékként tündököljön a regény végén. (Ilyet sem láthattunk még sehol, egy hős szociális munkás…)

A könyvben szétszórva találhatjuk az állampolgár név alatt futó fejezeteket, érzésre olyan ötven oldalnyi összesített terjedelemben. A névtelen átlagember szájából a szerző saját gondolatai hallhatók különféle – fentebb részletezett – témákban bővebben kifejtve. Persze, egyértelmű, hogy minden szerző összes szereplője a saját gondolatainak terméke, de az állampolgár kifejezetten KSR nézeteit, világszemléletét mutatja be úgy, hogy közben mégsem ő szerepel a saját regényében. Ezek a részek kicsit kilógnak a kötetből, nem viszik előrébb a történetet, inkább a történelemről vannak benne részek és összefüggéseket világítanak meg. Ez a módszer nem idegen a szerzőtől, A rizs és só éveiben – másik örök kedvencem tőle – szintén használta, és ebben is kifogástalanul működik. A regénybeli kedvenc részeim vitathatatlanul ide kapcsolódnak. Ha valaki nem akar, vagy nincs ideje elolvasni 656 oldalt, akkor legalább ezeket! (Kérem!)

A New York 2140-nel Kim Stanley Robinson újra bebizonyította, hogy nem érdemtelenül tömték őt ki jó néhány sci-fi irodalmi díjjal eddig. Jelen állás szerint úgy tűnik, a zsűri számára ez a regény annyira valóságosnak – nem-sci-fi-nek – tűnt, amiben van is jócskán igazság, hogy 2017-ben semmiféle elismerésre nem számíthat a szerző a nagy hármasból (Hugo/Locus/Nebula), de nem is bánom nagyon, én már az irodalmi Nobel-díját várom! Távol álljon tőlem, hogy az Agave Könyvkiadónak adjak tanácsokat, teljesen meg vagyok elégedve, futószalagon szállítják a könyveket, amik érdekelnek – végre kevesebb a paranormális cuccuk és a helyüket átvette a horror-irodalom –, de most egy hardcore KSR rajongó kapott szót, hát engedjék meg, hogy hallassa is a hangját! Tehát: van még több, mint tíz magyar kiadás nélkül árválkodó könyve! Húzzatok bele! Akarok egy egységes Mars-trilógiát végre!