Főkép

„Végül nem marad más, csak a matematika” – mondja Greg Egan, s bár lélekben a humán tárgyak felé vonzódom, reál beállítottságomnak köszönhetően muszáj egyetértenem vele, hiszen a minket körülvevő világ absztrakt, ám mégis hihetetlenül tiszta és kifinomult leírása közelebb viszi az emberi megismerést a dolgok miértjéhez, egyben képet ad a valóság folyamatairól, eseményeiről és alapvető, lényegi működéséről. Egan a matematika igazi szerelmese, regényében nemcsak hogy ódát zeng a tudományról, de megpróbálja átadni annak csodáját az olvasó számára is. Ez pedig egyszerre szédületes, rémítő, lenyűgöző és elképzelhetetlen, azt hiszem, én is oldalanként estem át egyik hangulatból a másikba. Aki nekifog a Diaszpóra olvasásának, annak nem lesz egyszerű sorsa – ám végül olyan csodával találkozhat, mellyel valószínűleg még soha.
 
Mire a harmadik évezred végére érünk, az emberiség nagy része már nem a megszokott formában létezik: egyesek annyira módosították testüket és génjeiket, hogy szinte már kommunikálni sem tudnak a fajtársaikkal; mások robottestbe költöztek át, kitágítva szellemi képességeiket; megint mások pedig teljes egészében digitalizálták tudatukat, hogy virtuális városokba, úgynevezett poliszokba költözve hódolhassanak szenvedélyüknek, fürkészhessék a világot – legfőképpen a tudomány által. Az állandóan fejlődő technológiának köszönhetően egyre nagyobb szellemi magasságokba jutnak el, ráadásul a reprodukció is biztosítva van: a poliszpolgárok utódai mellett maga a fogantató szoftver is létrehoz olykor egy árvát. Ilyen „árva” Yatima is, aki fokozatosan ébred öntudatra, és fedezi fel úgy a virtuális, mint a kézzelfogható valóságot, míg végül sorsa összefonódik az egész emberiség végzetével.
 
Hiszen még az ilyen fejlett civilizáció sincs biztonságban a világegyetem katasztrófáitól: egy neutroncsillag meglepő és érthetetlen gammasugárzásának köszönhetően lakhatatlanná válik a Föld bolygó – bár a poliszok biztonságban vannak, a távoli csillag mégis katalizátorként működik, felkelti a polgárok érdeklődését a galaxis személyes megismerése iránt. Megtörténik a diaszpóra: az emberiség kirajzása az űr végtelenjébe. De vajon mit találnak a hatalmas csillagok között? Idegen fajokat, akik segítenek megoldani a neutroncsillag rejtélyét? Akiktől tanulni lehet, és még tovább fejlődni? Létezik egyáltalán más civilizáció az embereken kívül, vagy egyedül vagyunk a sötétségben? A végén azonban olyan dolgokra bukkannak, amelyre nem számítottak, és feltárul előttük az univerzum – sőt, univerzumok! – határtalansága…
 
Előre le kell szögeznem, hogy a Diaszpórát olvasni nem könnyű feladat. Egymást érik a bonyolult matematikai, fizikai, informatikai, biológiai és kémiai fejtegetések, gyakorta maga alá temet az adatdömping, ahogy egy-egy elméletet a részecskefizika és a kozmológia aspektusából járunk végig a szereplőkkel együtt. S ez bizony megterhelő és fárasztó lehet, ha valaki nem rendelkezik előismeretekkel a kvantummechanika terén. Nem merem azt mondani, hogy mindig sikerült hat, tíz, tizenkét dimenzióban gondolkodni, vagy átlátni a féreglyukak elméleteit, a kvarkok, bozonok és más elemi részecskék okozta folyamatokat (pedig az egyébként igen tetszetős magyar kiadásban még magyarázó szószedet is helyet kapott), ám ezt nem akadályozott meg abban, hogy csodáljam azt a hihetetlen teljesítményt, amit Greg Egan bemutatott.
 
Ugyanis tényleg mindent beletett a regénybe, amit csak tudott. Ettől persze nem lesz gördülékeny vagy olvasmányos (bár meggyőződésem, hogy Huszár András fordítása nagyszerűen sikerült), nem kapunk mély jellemrajzot az egyes karakterekről, viszont cserébe egy káprázatos szellemi utazáson vehetünk részt. Néha kellemesen szórakozunk a kalandosabb cselekményen, elámulunk a földi élet leírásán, élvezzük az ütős párbeszédeket, míg máskor inkább próbáljuk megfejteni az univerzum titkait a polgárok bizonyításain keresztül. Furcsa kettősséget eredményez ez, mely nem lesz mindenkinek szerethető, sőt, szerintem sokan fognak megrettenni már az első oldalak töménységétől – de aki kitart, az az út végén olyan elképesztő befejezésre bukkanhat, mely garantálja, hogy megéri végigküzdeni ezt a négyszáz oldalt.
 
Sűrű, részletes és meglepően letisztult regény a Diaszpóra, egyben ámulatba ejtő dicsőítése a nagybetűs Tudománynak. Ennek megfelelően nem merem mindenkinek ajánlani, hiszen a könnyű kikapcsolódást keresőknek valószínűleg nem lesz megfelelő választás (kivéve, ha kvantumfizikus az illető), de annak sem biztos, hogy nyugodt szívvel javasolnám, aki fizikával legutoljára a középiskola félelmetes óráin találkozott. Ellenben aki csak egy kicsit is kedveli a tudományt, netalán előfordult már, hogy elcsodálkozott és ledöbbent a nagyszerűségén, annak mindenképpen érdemes megpróbálkoznia vele, nem mindennapi élménynek lehet részese. Elvégre végül tényleg nem marad más, csak a matematika.

Részlet a regényből