Főkép

Van egy irodalmi irányzat, amit angolul úgy neveznek, hogy weird. Furcsa. Ha valaki megkérdezi tőlem, milyen regény az Amatka, ez az, amit a legnagyobb bizonyossággal mondhatok róla: furcsa.

 

Vanját, ezt a különös, introvertált, csendes nőt Essréből, a civilizáció központjából az Amatka nevű településbe küldik, hogy készítsen felmérést a helyi higiéniás szokásokról. Ahogyan Vanja, úgy az egész kolónia furcsa hangulatot áraszt. Mindenki visszafogott, mindenki fél szavakban kommunikál. Reggelente a helyi tavon zajló jég dörejére lehet ébredni, egyébként meg a hideg mindent agyonnyom. A város alatti hatalmas gombatelepen több tucatnyian dolgoznak, akik sokszor inkább tűnnek élőhalottnak, sem mint valódi embernek. Egyesek pedig titokról suttognak. Valami történt Amatkában még régen, amiről nem szabad beszélni, mert a szavaknak hatalmuk van. Ebben a világban pedig ezt nem csak képletesen kell érteni.

 

Ha megpróbálnám a könyvet hasonlítani valamihez, akkor Jeff VanderMeer regényei ugranának be először. És nem csak azért, mert a svéd Karin Tidbeck a Köszönetnyilvánításban megemlíti Jeff és Ann VanderMeer nevét, vagy mert novellái mindig felbukkannak a VanderMeer házaspár által szerkesztett kiadványokban. Az Amatka ugyanúgy tele van bizarr, megmagyarázhatatlan elemekkel, mint a Déli Végek-trilógia, szereplői ugyanúgy egy első pillantásra teljesen abszurd világot tekintenek normálisnak, és nem akadnak fent olyasmin, amit az olvasó talán a regény végéig nem tud hová tenni. Kár lenne ezekről a furcsaságokról szót ejteni, mert Tidbeck elsőszámú fegyvere a meghökkentés. Az olvasó egyre különösebben érzi magát ebben a világban, agya lázasan próbálja feldolgozni, rendszerbe illeszteni az olvasottakat, de minden fordulatnál érkezik valami olyasmi, amivel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni.

 

Ez a szürreális világ, ezek a különös ötletek adják az Amatka legerősebb aspektusát, erre épül fel az a szürke, elfojtott világ, amiben az emberek nem tudnak kiteljesedni. Nem tudnak szabadok lenni, ahogyan Vanja fogalmaz, ugyanis ahogy haladunk előre a könyvben, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy egy disztópiában vagyunk, ahol mindent túlszabályoznak, mindent nyomtatványokon lejegyeznek és iktatnak. De az is egyre nyilvánvalóbbá válik számunkra, hogy ez nem egy egyszerű disztópia. Ez az egyik lehetséges út, amit egy ennyire bizarr világ eredményezhet. És amikor erre rájövünk, megpillantjuk a másik utat…

 

Viszont bármennyire is izgalmas ez a weird szöveg, bármennyire is hátborzongató, ahogyan lassan felsejlik előttünk Amatka és ennek a fiktív világnak a valódi természete és az ember helye benne, pont ez a furcsaság a regény negatívuma is. Túlságosan furcsa, egyes részei túlságosan befogadhatatlanok. A szereplői annyira megfoghatatlanok, a légkör annyira fojtogató, a próza annyira távolságtartó, hogy bármennyire is rövid könyvről van szó, az embernek néha mintha meg kellene küzdenie az olvasással. Egyáltalán nem nevezném könnyű olvasmánynak. Bármennyire is nincsen benne erőszak, a lelki nyomás, ami a karakterekre nehezedik, lassan átszivárog az oldalakról az olvasóhoz. És ha mindez nem lenne elég, a könyv bezárásakor sem tudunk ettől szabadulni. Folyamatosan jár az agyunk. Mit olvastunk? Milyen világ ez valójában? Mit jelképez mindez? Mi történik Amatkával? És mi történik Vanjával? Tidbeck a lezárásban sem ad fogódzót, félszavakból kell összeraknunk, mi történik, de még így sem biztos, hogy megnyugvást találunk.

 

Így aztán az ajánló végén is csak azt tudom elmondani teljes bizonyossággal, hogy az Amatka nagyon furcsa könyv. Nagyon weird.