Sylvain Neuvel: Alvó óriások

A kanadai születésű mindenes, aki kipróbálta magát talajfertőtlenítőként és bútorügynökként egyaránt, míg nyelvtudományi diplomája megszerzése után látszólag szoftvermérnökként állapodott meg, a tiszta véletlen – és kisfia – hatására lett író. Játékrobot építése közben gyermeke annyi kérdéssel árasztotta el a mit sem sejtő édesapát a robottal kapcsolatban, hogy az kénytelen volt egy komplett háttértörténetet kreálni a csöppség megnyugtatására. Ebből az ártatlan apa-fia játékból született meg az Alvó óriások megírásának ötlete. Újabb elsőkönyves debütálót ismertetett meg tehát személyében a hazai olvasóközönséggel az Agave Kiadó. De mit is írok, hiszen az Alvó óriások megírása nem jelentett egyet automatikusan a regény megjelenésével! A szerzőnek a filmjogokat hamarabb sikerült értékesítenie, mint a regény tényleges kiadását nyélbe ütnie, hiszen egy ideig a könyv csak magánkiadás formájában létezett. Megjelenése után viszont a tömegével érkező kritikai és olvasói elismerések után hamar kikiáltották 2016 legnépszerűbb sci-fi regényének. (Most, hogy ezek a „kikiáltások” mennyire objektívek, azon lehetne vitatkozni – idén jelent meg például az új Pierce Brown regény, a Hajnalcsillag is, szóval ez maximum a második legjobb lehet... –, de az biztos, hogy egy igazi mesterművel van dolgunk.)

A történet szerint egy amerikai kisváros mellett egy óriási fém kezet találnak, aminek megmagyarázhatatlan tulajdonságai vannak. Már a korának meghatározása is nehézségeket okoz a vizsgálatokhoz rendelt tudósoknak – az nyilvánvaló, hogy több ezer éves –, de méretéhez képest túl könnyű is, valamint ismeretlen energiaforrásból merítve magának energiát, világítanak is a szintén csak ismeretlen nyelven rávésett írásjelek. Kik építették? Mikor? Hogy került oda? Miért most került elő? Mire való? Ez csak néhány a nyilvánvaló kérdések közül, amik nem hagyják nyugodni az artifakton dolgozó tudósokat. Majd, mikor nem sokkal később egy újabb óriási testrészt találnak Törökországban, a világ különböző kormányait is komolyabban kezdik el foglalkoztatni a nyugtalanító leletek és megkezdődik köztük a versenyfutás az óriás – bármi is legyen az – birtoklásának jogáért.

Az egészen ígéretes felütéssel kezdődő könyv ízig-vérig tudományos-fantasztikum. A kutatólaborban játszódó részeket a szerző megpróbálta tudományos szempontból is alátámasztani. A szemfényvesztés működik, hiszen a magyarázó részek egészen hihetőek, komolyabb nyelvtudományi, fizikai-kémiai-matematikai ismeretek nélkül nem fogja szúrni senki szemét a tudományos halandzsa – már ha azzal van dolgunk egyáltalán, amit nem tudok se megerősíteni sem megcáfolni, révén se ismeretlen nyelvekkel foglalkozó nyelvész, se a természettudományok doktora nem vagyok. Ennél az aspektusnál sokkal érdekesebbek amúgy is a tisztán fantasztikus részek. A leletek köré kanyarított mitológia, az olvasó előtt lebegtetett földönkívüli eredet lehetősége és a még felfedezésre váró dolgok óriási halmaza. Nem meglepő módon a regény végére – jó sorozathoz méltón – nem a válaszok száma nő, hanem a kérdések és a furcsaságok sokasodnak csak. (Meg a spontán WTF!-szerű cliffhangerek száma.)

A figyelmet végig teljesen lekötő történetről nem szándékozok sokat elárulni, a további csavarok közül véletlenül sem akarok egyet sem lelőni. Azt azonban mindenképpen ki kell fejtenem egy kicsit, hogy miért is tartom igazi mesterműnek a regényt. Sokféle írói stílus ismert, és nincs köztük jó vagy jobb, a befogadó olvasó dönt, hogy a stíl épp be jön-e neki, vagy nem. Ott van Lev Tolsztoj példának okáért a tíz oldalakra rúgó tájleírásaival, vagy Donald E. Westlake a jóval szűkszavúbb prózájával, vagy ki is volt az a szerző, aki szerintem kifejezetten nehézkesen olvasható, mert egyáltalán nem használt mondatjeleket sem, talán Cormac McCarthy? De mindegy is. Ezen a skálán helyezkedik el valahol az összes többi szerző is természetesen. Sylvain Neuvel viszont ebben a regényében egész egyszerűen „kimaxolta” a szikárságot.

Nem mondtam még el ugyanis, hogy a könyv riportkönyv/dokumentumregény-szerű – valahogy úgy, mint Max Brooks szenzációsan szórakoztató World War Z-je vagy a nem kevésbé kiváló Sarah LotzA Hármak című horrorja. DE! A leíró, magyarázó vagy lírai részek – tehát a párbeszédeken kívül minden! – nélkül. A fejezetek kihallgatási akták jegyzőkönyveinek átiratai, rögzített telefonbeszélgetések anyaga esetleg hangrögzítőre felmondott naplótöredékek. A könyvben nincs semmi – a kétoldalas Prológust leszámítva, bár az is simán lehet egy naplóban rögzített monológ is –, csakis párbeszéd! Mondani sem kell, hogy ettől a regény úgy pörög, hogy arra tán szavak sincsenek már. Olvasása már-már röhejesen kényelmes, a tudományos részek is teljesen olvasóbarát formában kerülnek tolmácsolásra. Ilyen, minden feleslegesnek gondolt csicsától megfosztott történetmesélést én még nem láttam. Vagyis de, filmforgatókönyv képében, de még abban is vannak a színészeknek vagy a rendezőnek szóló száraz instrukciók, illetve néhány óvodásoknak szóló esti mesének való képeskönyvben. Ezeket viszont azt gondolom, nem tekinthetjük teljes értékű irodalmi alkotásnak, míg az Alvó óriások mindenképpen az.

A formabontó szerkezetre nem számítottam, ezért mikor láttam, hogy bizony ezt a regényt nemes egyszerűséggel végigbeszélgeti a néhány szereplője, igen megörültem. Ez azonban még kevés lett volna az üdvösséghez. Az érdekfeszítő történet mellett azonban a szereplők is emlékezetesre sikeredtek. A regény egyik fő szereplőjének kiléte például végig titokban marad. Gyakorlatilag a könyv felében ő beszél, de a regény végére még a nevét sem ismerjük meg, ahogy kollégái sem tudják, ki is ő. „Az X-aktákból léptem ki” úr igen befolyásos figura, aki sok vasat tart egyszerre a tűzben. Cinikus, bizalmatlan, a végsőkig eltökélt karakter, aki bár nagyon jó megfigyelő, ám nem „mindenható”. Megpróbálja kordában tartani az óriás-robot kutatást – és a kutatókat –, de a váratlan fordulatok néha őt is meglepik. Rajta kívül ugyanis még három kutató és két pilóta dolgozik összezárva a giga-rejtély megoldásán egy titkos létesítményben. A munkatársak közötti (nem annyira bonyolult) szociális kapcsolatok pedig lassacskán alapjaiban változtatják meg a kutatás addigi menetét.

Biztos, hogy nem egy hibátlan könyv az Alvó óriások, amit legjobban talán az a sajnálatos tény támaszthat alá, hogy a könyv a Moly közösségét is rendesen megosztotta, ezért a regény per pillanat 80%-hoz közeli tetszési indexet tud felvonultatni csak az oldalon. Bevallom, nem értem, miért lehet ez – gondolom az újfajta, kísérleti formátum nem ült néhány olvasónál –, hiszen egy minden ízében remek, a jelenkor emberei közül is sokakat foglalkoztató, elgondolkodtató kérdéseket feszegető (idegenek, klónozás, járulékos veszteségek) történetről van szó, ami már most is remek, de a „Themis univerzumban” még végtelenül sok lehetőség van az alapfelvetésen túl is. Határt csak a szerző képzelete szabhat. Nincs arról információ, hogy Neuvel hány részesre tervezi a sorozatot nagyjából – lehet, hogy „csak” trilógiának –, de a második rész, a Waking Gods 2017 áprilisában érkezik. Reményeim szerint a világpremierhez képest nem sokat csúszva jelenik meg magyarul is. A várólistámra mindenesetre már felkerült!