Főkép

Hardcore, mondja a kicsit nehezen lefordítható eredeti cím, csak hogy tisztázzuk: ez már nem jámbor jogászoknak való vidék. Wilson Fisk, vagyis a Vezér visszatért a pályára, hogy bosszút álljon mindazokon, akik korábban letaszították az alvilág éléről. Amíg leszámol a riválisaival, valahogy le kell foglalnia örök ellenségét, Fenegyereket is – ezúttal Tífusz Mary van segítségére, de vajon tényleg le tudja állítani a személyazonossága védelmével elfoglalt Matt Murdockot?

 

Szokatlanul brutális kötetet köszönthetünk az immár ötödik Fenegyerek különszámban. Nem mintha eddig a finomkodásáról lett volna híres ez a sorozat, mégis, korábban talán még sosem volt ennyire nyers és vad a hangulat. Folytatódik Matt és a vak nő, Milla kapcsolata, ennek hatására pedig olyan indulatok szabadulnak fel az ügyvédben, hogy alvilági gengszter legyen a talpán, aki szembe mer vele nézni. Miután már több korábbi szerelme is meghalt, Matt ezúttal nem akar kockáztatni: az események elébe megy, hogy gyökerestül irtsa ki a problémát.

 

Furcsa módon ezúttal mégsem Fenegyerek karakterét éreztem a középpontban. Persze egészen zsigeri élmény az utolsó pár füzet, döbbenetes, Brian Michael Bendis mennyire érzi a figurát, mégis, nekem Vezér alakja morálisan sokkal izgalmasabbnak tűnt. Ugyanis az elmúlt kötetekben láttuk, hogy az eltűnése után keletkezett hatalmi vákuum senkinek nem jó: sem az egyre nagyobb hatalomra törő trónkövetelőknek (akik nagyon gyorsan vagy egymás kezébe, vagy a hatóságok bilincsébe kerülnek), sem a piti bűnözőknek (akiknek folyamatosan az életüket kell félteniük, éppen van-e olyan stabil háttér mögöttük, vagy a főnökükkel együtt ők is lapátra kerülnek), és valójában igazán a rendőröknek sem (akiknek folyton új gazfickókat kell megismerniük és nyomon követniük). Ezzel szemben Vezér rendet teremtett. De milyen áron?

 

Ráadásul szinte hihetetlen, de a képregény egyes pontjain már majdnem elkezdtem sajnálni Wilson Fisket. Vagy ha nem is sajnálni, legalább együtt tudtam vele érezni: annak hatására, hogy mindent elvesztett, hogy mindenki, még a saját felesége is ellene fordult, lett a figurájában valami szánalmas, de mégis megérthető – eltökéltsége, minden korábbinál zsigeribb dühe ezzel egészen új rétegeket nyer. És aztán megérkezik Fenegyerek, hogy brutálisan, óriási erővel és vérszomjjal kizökkentsen a morális szürkezónából. Vagy mégsem? Mivé vált Matt Murdock mostanra?

 

Talán ez utóbbit, Fenegyereknek ezt az új, de valójában mégsem új, inkább csak mélyben rejtőző és sokáig (el)titkolt énjét ragadta meg a legjobban Alex Maleev. Egyik kedvenc rajzolómtól most is döbbenetesen szép képek garmadáját csodálhatjuk – egész oldalas rajzai úgy elsősorban hangulat- és érzésközpontúak, hogy közben mégis érdemes elmerülni a részletekben is (ott van például a hátsó borító, ami szerintem remekül eltalált: benne van minden a közvetített hangulatban, amit erről az „új” Mattről tudni érdemes). Az egyetlen, ami mostanság elkezdett zavarni, az bizonyos kisebb paneljeinek a stílusa: néha ugyanis a szokásos sok vonalas, árnyékos-sötét illusztrációihoz kvázi-realista kép-töredékek társulnak (mondjuk Fisk arckifejezései olykor), számomra eléggé össze nem illő, sokszor egészen groteszk párosítást alkotva.

 

A kötetnek egyébként külön érdekessége, hogy az 50. szám is helyet kapott benne, ahol olyan vendégrajzolók is készítettek egy-egy panelt, mint Joe Quesada, John Romita Sr. vagy Mike Avon Oeming. Sokat talán nem tesznek hozzá, de mindenképpen jópofa felüdülést jelentenek a sajátos, néha erősen eltúlzott rajzaik.

 

Továbbra is a szokott színvonalon halad tehát tovább kedvenc piros ruhás hősünk története – ezúttal akcióban sincs hiány a jellegzetes karaktermomentumok mellett (milyen hatásos Milla és Matt romantikus beszélgetése!), de talán szükségünk is volt már a gőz kieresztésére. Daredevil minden korábbinál ördögibb, minket pedig már az első oldaltól kezdve maga alá temet Bendis stílusos és gördülékeny cselekményvezetése. Kár, hogy a folytatásra valószínűleg jövő októberig kell várni...