Főkép

Radclyffe Hall regénye, A magány kútja elsősorban, mint botrányregény és kuriózum érkezett hazánkba, hisz ez az 1928-ban kiadott szöveg volt az egyik első, és azóta is talán a legfontosabbnak tartott szépirodalmi alkotás, amely középpontjában a leszbikus szerelem állt. Annyit érdemes tudni a kötet megjelenéséről, hogy ebben az időben már a szerző az egyik leghíresebb és legfelkapottabb angol író volt, akiért többek között az Adam’s Breed című alkotásáért is már széles tömegek rajongtak, és akinek minden egyes új könyvmegjelenése eseményszámba ment. Ekkor robbant a bomba, hisz Hall olyan témához nyúlt, ami garantálta a bukást. A kötetet betiltották, évekig csak kalózkiadások és külföldről becsempészett példányok formájában juthatott el a britekhez, és az irodalomtudomány azóta is, mint az első leszbikus művet tartja számon.

Elöljáróban el kell mondanom, hogy engem nem érdekel különösebben a meleg- vagy átfogóbb nevén az LMBTQ-irodalom. Nem keresek tudatosan ilyen témájú műveket, így a kötettel kapcsolatban is csak egyetlen dolog érdekelt: jelesül az, hogy mennyire működik, mennyire állja meg a helyét ez a majd kilencvenéves regény? Tud-e adni bármit a ma embere számára, vagy megmarad irodalomtörténeti kuriózumnak?

Jelentem: különösebben nagy probléma nincsen. Bár a történetvezetés jóval lassabb, mint amit a kortárs irodalomban megszokhattunk, és a könyv szerkezetén, valamint magán az írásmódon is érződik az, hogy majd egy évszázada keletkezett, de a történet működik, a szituáció átélhető, a festői környezet pedig a lehető legélettelibben van ábrázolva. Nem mellesleg a szexuális beállítottságuk nem-elfogadásával a mai nap is rengetegen kénytelenek szembenézni.

A magány kútja Stephen, a gazdag, felső osztálybeli lány felcseperedéséről, és nemi identitására ébredéséről szól, akivel kapcsolatban a szülők már a kezdet kezdetétől, egyenesen a születésétől fogva sejtik, hogy valami baj van. A terhesség alatt az apa mindvégig fiút várt, következetesen Stephennek nevezte utódját, és amikor megszületett a „keskeny csípőjű, széles vállú” leánygyermek, akkor ezen a néven is anyakönyvezték. Ám a furcsaságok itt nem értek véget. Stephen mindvégig inkább fiúként, mint lányként viselkedett, amit eleinte örömmel, majd egyre nagyobb értetlenkedéssel és kétségbeeséssel vett tudomásul környezete ebben a késő viktoriánus idillben.

A kis Stephen nem szeretett babázni, ellenben a testmozgásban és sportban nagyon is jeleskedett. Nem szeretett öltözködni, de már kisgyerekként is megállta a helyét a rókavadászatokon a kívülállók legnagyobb megrökönyödésére. Azt tudta és érezte, hogy jobb lenne férfiként, mondjuk Nelson admirálisként élni, akinek alakját rendszeresen magára is öltötte az első néhány évében. Színlelni megtanult, de hogy mi és miért történik vele, fogalma sem volt. Ebben nem volt képes segíteni neki sem az egyre inkább elzárkózó anyja, sem a problémával tökéletesen tisztában lévő apja (az írónő olyan finomságokkal jelzi az idősebb Stephen meglévő tudását, hogy a karakter egy korabeli homoszexualitást tárgyaló kötetet olvas, de a ma embere erre lábjegyzet híján valószínűleg nem jönne rá. Hallnál tényleg érdemes minden apró részletre odafigyelni).

Betiltás ide vagy oda, A magány kútja egyáltalán nem tartalmaz durva szexuális leírásokat vagy túlontúl megbotránkoztató részeket, hanem sokkal inkább a lélekre és a szívre figyelve mutatja be egy kirekesztett és jobb sorsra érdemes leszbikus lány életét a 19-20. század fordulóján. Radclyffe Hall kötetét elsősorban azoknak ajánlanám, akik szeretik a lassú, komótosan építkező történeteket, és akik rajonganak a hamisítatlan brit nagyregényekért. Ők biztosan élvezni és értékelni fogják ezt a bő félezer oldalas alkotást.