Főkép

Képzeld el, hogy felnőtt vagy. Amolyan igazi, komoly felnőtt: van állásod, sőt, mi több, karriered; van feleséged és gyereked; van házad, van autód, van megtakarításod, évente kétszer alkalmad üdülni.

 

És vannak évek a hátad mögött.

 

Aztán képzeld el, hogy ennyi volt; hogy kész, vége, nincs tovább. Amit eddig megszereztél, az a tiéd maradhat, ha szerencsés vagy, de ennél több már soha nem lesz. A karriered megfeneklett: még 10-20 évig végezheted ugyanazokat a semmi eredményre sem vezető feladatokat, amiket már most is unsz. Több pénzre nem számíthatsz, sem a ház, sem a kocsi nem lesz nagyobb és gyorsabb annál, mint ami eddig jutott. A gyereked a saját életét éli. A nejed sem lesz már sem fiatalabb, sem érdekesebb soha.

 

Képzeld el, hogy még van időd élni. Még van valamennyi, de nem elég ahhoz, hogy megvalósítsd a céljaidat, amiket valaha mindennél fontosabbnak tartottál, de mostanra elvesztek a hétköznapok sodrásában.

 

Mit teszel?

 

Fülszövege alapján a fentiekhez hasonló gondolatkísérletnek képzeltem Kötter IKEA, vasárnapját. Érdekfeszítő, hasznos, de végeredményben ártalmatlan.

 

Nem voltam felkészülve a gyomrosra, amit ez a regény jelent.

 

Kötter Tamás ugyanis hiába vallja magát „houellebecqiánusnak”, a francia író távolságtartásával szemben szinte bebújik karakterei bőre alá. Főhősei, a történetet elmesélő Károly és egyetlen barátja, Barna, a felső középosztály tagjai: azon rétegé, akiket mérhetetlenül irigyelnek a kevésbé szerencsések, de akik mégsem elégedettek az életükkel. Van autójuk, de nem elég menő; van saját lakásuk, de nem elég nagy; van társuk, de nem elég fiatal. És egyben azt a negyvenen túli korosztályt is képviselik, akik még nem elég idősek ahhoz, hogy csupán visszafelé akarjanak tekinteni az időben, de már nem igazán várhatják, hogy az elszalasztott lehetőségek helyébe új remény lépjen.

 

Kétségbeesve próbálnak utat törni maguknak a temérdek frusztráció közepette. Mindketten belevetik magukat az elérhetetlen új célok hajszolásába (amely célok gyakran fiatal lányok képében manifesztálódnak), miközben már ők maguk sem igazán remélik a sikert – de jelenlegi életükkel képtelenek megbékélni. A könyvben a nők helyzete sem sokkal jobb: a hátrahagyott feleségek valóságshow-kba fojtják unalmukat, a pártában maradt társaik ezotériával próbálják pótolni a férfiakat, akik már nem figyelnek rájuk.

 

Az adu ász pedig a fiatalok kezében van. Egyelőre – amíg még fiatalok.

 

Kötter regénye attól letehetetlen, hogy valójában nem egy történetet mesél el, hanem egy nagyon is specifikus társadalmi réteg összes gyötrődését ábrázolja, érzékelteti nyomasztó pontossággal, anélkül, hogy ítélkezne, vagy az okokkal, következményekkel, magyarázatokkal foglalkozna. Mindemellett kiváló korrajz is: görbe tükröt tart a pénzt, márkákat, ifjúságot, hibátlan testeket és gátlástalan testiséget istenítő individualista kultúránk elé, amelynek mindannyian tagjai vagyunk, akár akarjuk, akár nem.

 

„De mégis miért akarna egy huszonéves fiatal lány középkorú kapuzárási pánikban szenvedő férfiak problémáiról olvasni?” – kaptam meg a kérdést, amikor kézbe vettem a könyvet. Jogos, hiszen élettapasztalatban, társadalmi helyzetben, generációban is meglehetősen messze vagyok Kötter világától. Mégis: ismerek Károlyokat, és ismerek Barnákat. Kötter Tamás nem gondolatkísérletet végez, hanem a kőkemény valóságról ír, ezért aztán minden hibája ellenére (ezekből pedig sajnos találtam párat, a történetvezetési gikszerektől kezdve a nyomda- és helyesírási hibákig) olyan a regényt olvasni, mintha lassított felvételben néznénk egy karambolt. Mindannyian tudjuk, mi lesz a vége, mégis lehetetlen félretekinteni.

 

Ahogyan a karambolnál, itt sem szabad félrefordítani a fejünket: bár a történet lendületessége dacára is megüli az ember gyomrát, szembe kell néznünk azzal, amit jelent, ha valaha is meg akarjuk érteni a körülöttünk éppen formálódó világot.