Főkép

Potozky László első regényét, a sokak számára megosztó Élest, annak idején generációs regénynek neveztem, és propagáltam, ahol csak tudtam, így természetesen vártam már a szerző új könyvét is nagyon. És mit mondjak? Ha az Éles megosztó volt, akkor az Égéstermék hatványozottan az lesz, hisz a fiatal alkotó olyan témához nyúlt – jelesül magyar aktuálpolitika –, amivel világos, hogy bárki nagyon könnyen megégetheti magát. És hogy szerzett-e „maradandó égési sebeket”? Véleményem szerint maradandóakat semmiképp sem.

 

Az Égéstermék egy alternatív – ám ha akarom pontosan beazonosítható – helyen és időben játszódik, jelesül egy napjaink Magyarországához kísértetiesen hasonlító helyen. Bár semmi és senki nem szerepel saját nevén, már az első oldalaknál pontosan fogjuk tudni, hogy melyik fantázianév melyik politikust és melyik pártot takarja, és éppen milyen politikai játszmák zajlanak az országban. Egy tüntetés feloszlatása kapcsán tör ki egy egyre nagyobb méreteket öltő, és egyre inkább eldurvuló tüntetéssorozat, ami fegyveres harcokat eredményez a tüntetők és a rendfenntartó erők között. (Talán az ezen eseményeket kiváltó történések a legproblematikusabbak ebben a szövegben, és ezekbe köthetnek bele sokan, így ajánlott olyannyira eltávolítani a történetet a magyar valóságtól, amennyire csak lehet, és amennyire képesek vagyunk. Véleményem szerint így működhet a legzökkenőmentesebben ez a regény.) Ebbe csöppen bele – szinte teljes egészében barátnője kedvéért – az autós futárként dolgozó narrátorunk, hogy az ő szemén keresztül láthassuk az egyre jobban elharapózó eseményeket, na meg az egyre mélyebbre süllyedő embereket.

 

Narrátorunk személyisége (határozatlansága, megfelelési kényszere, ugyanakkor vitathatatlan intelligenciája és alkalmazkodóképessége) tökéletesen megágyaz az eseményeknek, és kitágítja a horizontot, mert bár alapjáraton szimpatizál a tüntetőkkel és egyetemista barátnője révén egyre inkább belefolyik az eseményekbe, de családja és baráti köre által (akiket szintén nem akar eltaszítani magától) belelát a másik oldalon álló emberek életébe is, és megismerheti azt, ők hogyan vélekednek a történtekről. És mit látunk? Hogy valahol mindenkinek igaza is van, de mindenki téved is. Semelyik forradalom és semelyik politikai álláspont nem lehet szimplán csak fekete vagy csak fehér.

 

Talán ez az árnyaltság a regény egyik legnagyobb erőssége. Hisz bár a tüntetők jelentős része gondolja azt, hogy ők képviselik a tisztaságot a korrupcióval és a hatalommal szemben, és azt, hogy az ő ideológiájuk szent és kikezdhetetlen, de sok tekintetben egy fokkal sem különbek az általuk gyűlölt másik oldaltól. Ha őket éri atrocitás, akkor természetesen felháborodnak, de ha éppen ők az agresszorok, akkor a tettük (véleményük szerint) mindig jogos. A másik oldal esetében pedig látszik, hogy ott is zömmel ugyanolyan emberek vannak, mint ezen. Ők is követnek el szörnyűségeket, de valójában ők is csak emberek, a maguk erényeivel és hibáival egyaránt. A nagybetűs Politika pedig nem az ő játszóterük.

 

Potozky új regénye, az Égéstermék, emellett finom, tűpontos megfigyelésekből és kőkemény akciójelenetekből építkezve mutatja be, hogyan is nézne ki egy efféle felkelés, mi lenne a menete, kik csatlakoznának hozzá és miért, mi lenne az egyik és mi a másik oldal reakciója, és hogyan veszítené el fokozatosan a kezdetekben talán még meglévő tisztaságát. Kendőzetlenül mutatja be az ideológiai különbségek körül kibomló káoszt, és lehull a lepel mindenkiről, hogy a végén bármi is történjék és bármilyen vége is legyen a dolognak, ne legyen kérdés az, hogy ezek az események felőrlik az egyes embereket, és bármi is születik ebből a Pokolból, az nem lesz jobb, az nem lesz szebb, legfeljebb csak más. Hisz az emberek (és a politikusok) maradnak, és együtt, egy helyen fognak élni az általuk teremtett világban.