Főkép

2014-ben, talán nem túl meglepő módon az első regényével jelentkező Lutz Seiler nyerte el a Német Könyvdíjat Krúzó című művével. Nem meglepő, mondom, hisz egyrészt ekkor már elismert és népszerű költő volt, másrészt könyvének témája – az egykori NDK világa – igen népszerű és hálás tárgya a jelenkor német irodalmának (hogy mást ne is említsek, az idehaza is ismert Eugen Ruge, illetve Uwe Tellkamp is az NDK-ban játszódó regényével nyerte el Németország legjelentősebb könyvdíját).

 

A ’80-as években a Keleti-tenger divatos üdülőhelye és népszerű szökési kiindulópontja volt a keletnémeteknek. Ed, történetünk főhőse számára inkább ez utóbbi miatt fontos a terület, ám ő nem feltétlenül az országot, hanem addigi életét és traumáit kívánja maga mögött hagyni. Annyit tudunk, hogy barátnője, G meghalt (?) – és ráadásul még szeretett macskája is eltűnt –, így Ed, mielőtt végképp megőrülne, vagy kárt tenne magában, úgy dönt, hogy maga mögött hagy mindent, és Hiddensee-re, a parányi szigetre utazik, hogy ott végre történjen vele valami.

 

Ez a sziget az NDK kicsiben (vannak itt határőrök, besúgók, menekülni vágyó emberek és egyszerű, semmivel sem törődő turisták is), ahol azonban a rendívül talányos és enigmatikus Alexander Krusowitsch, alias Krúzó a „király”, aki mindent megtesz, hogy itt építsen fel egy új és szabadabb civilizációt a lazuló diktatúrában. Krúzó okos ember, maga is rájátszik a robinsoni párhuzamra, és igyekszik úgy viselkedni, mint híres elődje. (Ám nem csak Defoe könyve elevenedik itt meg, ugyanis számtalan világirodalmi utalással és vendégszöveggel találkozunk még: többek között Trakl, Thomas Mann vagy Hauptmann szövegei is szerepet kapnak.) Ha Krúzó Robinson, akkor egyértelműen adódik, hogy Ed viszont Péntek lesz, aki egy romlatlan és tudatlan „vadember”, aki számára minden új, ami a szigeten történik, és akinek fogalma sincs Krusowitsch terveiről. Ahogy az egyszerű olvasónak sincs, és aki apró lépésenként követi a mosogatófiúként elhelyezkedő fiatalembert ebben az ismerős-ismeretlen szép új világban.

 

Ugyanilyen lassúsággal derül az is ki, hogy ezen a szigeten mindenki „hajótörött”, mindenkinek van valami a múltjában, amit el akar felejteni, és a legtöbben természetesen nem véletlenül jöttek a dán határtól néhány kilométernyire fekvő szikladarabra. A történet színhelye a Klausner (vagyis Remete) étterem, ami megint csak nem véletlenül hajó formájú, hisz, ahogy egyre gyorsabb tempóban omlik bele a sziget a háborgó tengerbe, egyre inkább fontossá válik valami, ami összefogja és megvédi a menekülni akaró embereket. És nemcsak ezt értjük meg, ahogy haladunk előre Eddel együtt ebben az egyszerű, letisztult, rendkívül lassú és elmélyülést igénylő szövegben, hanem azt is, hogy micsoda tragédiák játszódtak le még a ’80-as évek végén is, és mennyi áldozata volt nem csak a berlini falnak, de a szintén határként szolgáló Északi-tengernek is.

 

Lutz Seiler könyve nem hiába volt az évtized egyik legnagyobb sikere Németországban, hiszen rendkívül fontos témákat feszeget, érzékletesen kelt életre egy örökre letűnt kort, és emellett még rendkívül összetett és komoly utaláshálóval is dolgozik. Így aki megbirkózik ezzel a nagyon lassú, ám érzékletes szöveggel (azért emlegetem ennyit, mert egyedül ezzel a – talán indokolatlan – lassúsággal volt problémám a könyvvel kapcsolatban), annak egy igazán jó, minőségi nagyregényhez lehet szerencséje.