Főkép

Fülszöveg:

A XVIII. század végén a Spanyol Királyi Akadémia két tagját, don Hermógenes Molina könyvtárost és don Pedro Zárate admirálist bízzák meg a feladattal, hogy dacolva minden veszéllyel szerezzék be a Spanyolhonban tiltólistán lévő Enciklopédia 28 kötetét. A francia forradalom előestéjén a két felkészületlen utazó a szabadelvűség és a politikai forrongások Párizsába érkezik, miközben ellenséges erők azon munkálkodnak, hogy a tudás és értelem könyve soha ne érkezzen meg Madridba.

Politikai cselszövés, vallási fanatizmus, útonállók és hamis barátok, bosszúvágy és megszegett eskük, és két jó ember, akik maguk sem sejtik, hogy kalandorokból a fény korszakának hírnökeivé válnak az út végére.

 

Részlet a regényből:

A könyvtár mélyén találtam rá, pedig nem is kerestem: huszonnyolc nagyalakú, a két és fél évszázados használattól megviselt, az idő múlásától megfakult gesztenyebarna bőrbe kötött kötet. Nem tudtam, hogy ott van – valami mást keresgéltem a polcokon –, és meglepett, mikor elolvastam a gerincén lévő feliratot: Encyclopédie, ou dictionnaire raisonné. Első kiadás. Az, amelyiknek az első kötete 1751-ben jött ki a nyomdából, az utolsó pedig 1772-ben látta meg a napvilágot. Természetesen ismertem a művet. Legalábbis amennyire lehetséges. Sőt, öt éve kis híján meg is vettem egy antikvárius barátomtól, Luis Bardóntól, aki megígérte, hogy nekem adja, ha egy másik vevője, aki már korábban lefoglalta, esetleg visszalépne. Sajnos – vagy szerencsémre, minthogy igen drága volt – a vevő megtartotta a szavát. Pedro J. Ramírez volt az, akkoriban az El Mundo lap vezetője. Egyszer egy este, mikor nála vacsoráztam, láttam, milyen büszkén tette közszemlére a könyvtárában. A tulajdonos ismerte a történetemet Bardónnal, tréfálkoztunk is rajta. „Majd legközelebb több szerencséd lesz”, mondta. De nem volt legközelebb. Ez a mű ritkán fordul elő a régi könyvek piacán. Nagyon nehéz megszerezni a teljes sorozatot.

Ott álltam hát azon a délelőttön a Spanyol Királyi Akadémia könyvtárában – a T betűnél álló fotel tizenkét éve az én helyem –, szemben a XVIII. század legnagyobb intellektuális kalandját magába foglaló művel: a ráció győzelme, a fejlődésnek az akkor ismert világ sötét erői fölött aratott diadala előtt. 72 ezer szócikkel, 16 500 oldallal és 17 millió szóval szemben, melyek koruk legforradalmibb gondolatait gyűjtik egybe, amelyet a katolikus egyház elítélt, szerzőit és kiadóit pedig börtön és halál fenyegette. Felmerült bennem a kérdés, hogyan került vajon ide ez a tiltott könyvek listáján olyan sokáig szereplő mű. Mikor és milyen úton-módon? A könyvtár ablakain behatoló napsugarak csillogó négyzeteket vetítettek a padlóra, és ebben a szinte velázquezi hangulatban a polcokon felfénylett a huszonnyolc kötet régi, aranyozott gerince. Kinyújtottam a kezem, leemeltem egyet, és kinyitottam a belső címlapon:

Encyclopédie,
ou
dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers,
par une société de gens de lettres.
Tome premier
MDCCLI
Avec approbation et privilege du roy

 

Az utolsó két sor kis félmosolyt csalt a szám sarkába. 1793-ban, negyvenkét évvel e bizonyos MDCCLI után, annak a roy-nak az unokáját, aki jóváhagyta a kiadását, és akinek kizárólagos joga volt kinyomtatni ezt az első kötetet, éppen azoknak a gondolatoknak a nevében fejezték le Párizs egyik közterén, amelyek az Encyclopédie lapjairól gyújtották lángra Franciaországot és a világ jelentős részét. Az élet olykor megtréfálja az embert, gondoltam végül. Sajátos a humorérzéke.

Találomra belelapoztam. A kora ellenére makulátlanul fehér papírnak olyan hangja volt, mintha most nyomták volna. Jóféle, nemes, természetes növényi szálakból készült papír, ellenáll az időnek és az emberi hülyeségnek, mennyire más, mint a mai durva cellulóztartalmú papírok, amelyek néhány év alatt megsárgulnak, törékennyé válnak, tönkremennek. Élvezettel szagoltam bele. Még az illata is friss volt. Becsuktam a könyvet, visszatettem a polcra, aztán eljöttem a könyvtárból. Más dolgokkal kellett foglalkoznom, de az a huszonnyolc kötet a madridi IV. Fülöp utca öreg épületének egyik félreeső zugában, sehogy sem ment ki a fejemből. Később szóba is hoztam Víctor García de la Conchának, a könyvtár tiszteletbeli igazgatójának, akivel a ruhatár fogasainál futottam össze. Egy másik ügyben jött oda hozzám – egy szöveget akart elkérni Quevedo tolvajnyelv-használatáról egy nem tudom, milyen, épp most készülő műhöz –, de én abba az irányba tereltem a beszélgetést, ami engem foglalkoztatott. García de la Concha nemrég fejezett be egy könyvet a Spanyol Királyi Akadémia történetéről, és bizonyára friss információkkal rendelkezik.

– Mikor szerezte be az Akadémia az Encyclopédie-t?

Mintha meglepődött volna a kérdés hallatán. Aztán karon fogott azzal a rá annyira jellemző, kifinomult eleganciával, amellyel a vezetése idején megakadályozta, hogy kenyértörésre kerüljön sor a latin-amerikai testvérintézményekkel – valóságos diplomáciai bravúr volt lebeszélni a mexikóiakat egy saját szótár szerkesztéséről –, vagy ahogy egy bank alapítványát sikerült meggyőznie arról, hogy a Don Quijote kiadásának négyszázadik évfordulója alkalmából finanszírozza Cervantes hétkötetes Összes művének megjelentetését. Talán ezért választottuk többször is újra, egészen addig, amíg túl idős nem lett hozzá.

– Nem vagyok túl tájékozott ebben a témában – mondta, miközben a folyosón az irodája felé tartottunk. – Csak annyit tudok, hogy a XVIII. század vége óta van itt.

– Ki tudna erről felvilágosítást adni?

– Miért érdekel, ha nem vagyok túl indiszkrét?

– Még nem tudom.

– Egy regényhez kell?

– Ezt korai lenne még kijelenteni.

Kék szemével kicsit gyanakvóan fürkészett. Akadémiabeli kollégáim nyugtalanítására ugyanis néha meg szoktam említeni nekik egy kisregényt, amelyet valójában egyáltalán nem szándékozom megírni, és azzal fenyegetőzöm, hogy mindannyiukat bele fogom írni. Az lesz a címe: Tisztíts, ölj, fényesíts, és különböző bűntettek történetét beszéli majd el, megjelenik benne az épületben bolyongó Cervantes szelleme is, amely csak az őrök számára látható. Az alapötlet az, hogy egymás után gyilkolják meg az akadémikusokat, Francisco Rico professzorral, a mi legnevesebb cervantistánkkal kezdve a sort. Ő hal meg elsőként, a társalgó függönyének zsinórjával akasztják fel.

– Ugye nem arról a furcsa krimiről beszélsz? Arról…

– Nem. Nyugodj meg!

García de la Concha, aki gyakran igazi úriemberként viselkedik, most visszatartotta megkönnyebbült sóhaját. De azért látszott rajta, hogy fellélegzik.

– Nagyon tetszett az utolsó könyved. A murciai táncos. Nem is tudom, olyan…

Hát igen, ilyen a mi tiszteletbeli igazgatónk. Mindig jófiú. A mondat végét a levegőben hagyta, nagylelkűen alkalmat adva nekem, hogy illő szerénységgel megvonjam a vállam.

– Nagyvilági.

– Tessék?

– A nagyvilági táncos, ez a címe.

– Ó, igen. Persze. Az… A múlt nyáron az Hola egyik számában még az elnök is ezt tartotta a kezében, a függőágyában fekve, Zahara de los Atunes-ben.

– Biztosan a feleségéé. Az elnök életében nem olvasott még el egy könyvet.

– Az istenért… – García de la Concha kitérően, épp megfelelő mértékig megbotránkozva mosolygott. – Az istenért!

– Láttad valaha valamilyen kulturális rendezvényen?… Színházi bemutatón? Az Operában? Vagy hogy megnézett volna egy filmet?

– Az istenért!

Az utolsó ismétlés már az irodájában hangzott el, miközben kényelembe helyeztük magunkat a fotelekben. A nap még mindig besütött az ablakon, és eszembe jutott, hogy ez a mai nap pont olyan, mint amikor egy történet beveszi magát az ember agyába, és többé nem ereszti el. Lehet, hogy most, ezzel a beszélgetéssel zálogosítom el életem következő két évét. Az én koromban több már a megírandó történet, mint a ráfordítható idő. Ha kiválasztok egyet, azt jelenti, hogy a többit veszni hagyom. Ezért olyan fontos, hogy körültekintően válasszon az ember. Csak annyit tévedjen, amennyit feltétlenül szükséges.

– Semmi mást nem tudsz róla? – kérdeztem.

Megvonta a vállát, miközben az asztalon lévő elefántcsont papírvágó kést babrálta, melynek nyelébe az ünnepélyes eseményeken osztogatott zománcozott medálokon lévő címert és jelmondatot vésték. A Spanyol Királyi Akadémia 1713-as megalapítása óta a hagyományok háza, és ehhez az is hozzá tartozik, hogy az épületben nyakkendőt viselünk, hivatalos helyzetekben magázódunk, és hasonlók. Az a képtelen szokás, hogy nők nem lehetnek tagok, már rég a múlté. Egyre többen vesznek részt a csütörtöki plenáris üléseken. Megváltozott a világ, és vele a mi intézményünk is. Most inkább egy elsőrangú nyelvészeti üzemre emlékeztet, ahol mi, akadémikusok, az igazgatótanács szerepét töltjük be. A naftalin szagú tudós nagypapák férfiklubjáról alkotott régi elképzelés ma már nem több ósdi közhelynél.

– Úgy emlékszem, mintha don Gregorio Salvador, rangidős akadémikusunk beszélt volna nekem egyszer erről – mondta García de la Concha kis gondolkodás után. – Valami franciaországi útról… Amelyet azért szerveztek, hogy idehozzák ezeket a könyveket.

– Milyen különös – valami nem stimmelt. – A XVIII. század végén, ha mindez akkor történt, ahogy az imént mondtad, az Encyclopédie be volt tiltva Spanyolországban. És utána is még egy darabig.

García de la Concha előrehajolt, könyökét az asztalra támasztotta, és egymásba font ujjai fölött figyelt. Tekintetéből szokás szerint áradt az olyan tőle független akcióknak szóló buzdító lelkesedés, amelyek nem az ő életét bonyolítják.

– Talán Sánchez Ron, a könyvtáros tudna segíteni neked – javasolta. – Ő kezeli az archívumot, és ott őrzik a megalapítás óta az összes plenáris ülésről készült jegyzőkönyvet. Ha volt ilyen utazás, amelynek az volt a célja, hogy idehozzák azokat a könyveket, annak nyoma kell hogy legyen.

– Kétlem, ha illegálisan tették.

A jelző megmosolyogtatta.

– Ne hidd! – ellenkezett. – Az Akadémia ténylegesen mindig megtartotta függetlenségét a hatalommal szemben, pedig jó pár nehéz korszakot kellett átvészelnie. Emlékezz csak vissza VII. Ferdinánd vagy Primo de Rivera diktátor próbálkozásaira, mikor ellenőrzésük alá akarták vonni… Vagy amikor Franco a polgárháború után elrendelte, hogy töltsék be az emigrációban lévő köztársasági akadémikusok helyét, az Akadémia azonban nem egyezett bele, és egészen addig üres maradt a székük, amíg az emigrációban élő tulajdonosaik meg nem haltak, vagy vissza nem tértek Spanyolországba.

Végiggondoltam, milyen következményekkel járhatott a maga idején ez az ügy. A feltehetően bonyolult körülményeket. Ösztöneim azt súgták, hogy ez egy jó sztori.

– Szép történet lehet, igaz? – jegyeztem meg. – Ha ezek a könyvek titokban kerültek ide.

– Nem tudom. Sosem foglalkoztam ezzel. Keresd fel a könyvtárost, ha annyira érdekel, próbálj vele szerencsét… Don Gregorio Salvadorhoz is fordulhatsz.

Meg is tettem. Akkor már furdalt a kíváncsiság. Darío Villanuevával, az igazgatóval kezdtem. Ő, mint minden igazi galíciai – tekintve, hogy az –, vagy harminc kérdést tett fel nekem, ám az én kérdéseim közül egyre sem válaszolt. Ő is a krimi iránt érdeklődött, és amikor Rico professzor meggyilkolásáról beszéltem neki, azt kérte, hadd legyen ő a gyilkosa. Mindegy, hogy függönyzsinórral vagy gitárhúrral teszi.

– Semmit sem ígérhetek – feleltem. – Pacóval kapcsolatban már egész várólista alakult ki: mindenki az ő gyilkosa akar lenni.

Kérlelve nézett rám, kezét a vállamra tette.

– Kérlek, tedd meg nekem! Annyira örülnék neki! Megígérem, hogy cserébe visszateszem a mutató névmásokra a hangsúlyjelet.

Aztán José Manuel Sánchez Ront, a könyvtárost kerestem fel: egy magas, szikár, ősz hajú férfit, aki hideg tisztánlátással vetette értelmes tekintetét a világra. Majdnem egy időben választottak bennünket akadémikussá, és nagyon jó barátok vagyunk. Ő képviseli az Akadémia tudományokkal foglalkozó szekcióját – tudománytörténetből doktorált –, és akkoriban még a mi könyvtárunk gondját viselte. Ebbe az is beletartozott, hogy olyan kincsekért felelt, mint a Don Quijote első kiadása, Lope de Vega vagy Quevedo kéziratai és más hasonlóan értékes dolgok, amelyeket lent, a pincében őriztünk egy páncélszekrényben.

– Az Encyclopédie a tizennyolcadik század végén érkezett – erősítette meg. – Ez biztos. És természetesen be volt tiltva Franciaországban és Spanyolországban is. Az előbbiben csak névleg, de nálunk teljes mértékben.

– Érdekelne, ki hozta ide. Hogy jött át a korabeli cenzúrán… Hogy sikerült behozni a könyvtárba.

Az íróasztalán feltornyozott könyvektől félig eltakart foteljében hintázva egy pillanatig elgondolkodott.

– Felteszem, hogy ezt is, mint az Akadémia minden döntését, jóváhagyták egy plenáris ülésen – jelentette ki végül. – Nem hiszem, hogy egy ennyire fontos dolgot az összes akadémikus egyetértése nélkül hajtottak volna végre… Vagyis kell hogy legyen róla jegyzőkönyv.

Kihúztam magam, mint a vadászkutya, ha helyes nyomot szimatol a levegőben.

– Meg tudjuk keresni az archívumban?

– Persze. De a jegyzőkönyvek még nincsenek teljesen digitalizálva. Az eredetieket őrizzük, abban a formában, ahogy voltak. Papíron.

– Ha megtaláljuk ezeket a jegyzőkönyveket, meg tudjuk határozni az időpontot. És a körülményeket is.

– Miért érdekel ez ennyire? Újabb regény?… Ezúttal történelmi?

– Pillanatnyilag csak kíváncsiság.

– Akkor munkához látok. Beszélek az irattárossal, aztán tájékoztatlak, mi a helyzet… Apropó, hogy áll a dolog Paco Ricóval?… Ugye számolsz velem, mint gyilkossal?

Elköszöntem tőle, és visszatértem a könyvtárba. A régi papír és bőr ódon illatához. Az ablakokon besütő nap négyzetei már helyet változtattak, és olyan keskenyek lettek, hogy alig látszottak, az Encyclopédie huszonnyolc kötete homályba borult a polcokon. A könyvek gerincén a betűk régi aranyozása most már nem fénylett, mikor megsimogatva a megfakult, öreg bőrt végighúztam rajta az ujjam. És akkor hirtelen összeállt bennem a történet, amelyet el szeretnék mesélni. Olyan természetesen, ahogy az effajta dolgok néha megtörténnek. Világosan láttam az egészet felépítve a fejemben, a problémafelvetést, a bonyodalmat és a végkifejletet: a jelenetek sorát, az üres, kitöltésre váró részeket. Megvolt már a készülő regény, és a cselekmény ott várt rám, annak a könyvtárnak a zugaiban. Még aznap délután, ahogy hazaértem, hozzáfogtam, hogy elképzeljem és megírjam.

Huszonnégyen vannak, de azon a csütörtökön csak tizennégyen voltak jelen…

 

Huszonnégyen vannak, de azon a csütörtökön csak tizennégyen voltak jelen. Szállingózva érkeznek a hatalmas régi házba, egyenként vagy néha kettesével, van, aki kocsin, de a többségük gyalog; kis csoportokat alkotnak az előtérben, miközben elhelyezik a köpenyüket, kabátjukat, kalapjukat, majd belépnek az ülésterembe, és elhelyezkednek a nagy téglalap alakú, viasz- és tintafoltos birkabőrrel borított asztal körül. Székeknek támasztott botok, a kabátok ujjából ki-be járó, orrfújáshoz használt zsebkendők. Kézről kézre jár egy burnótos szelence – az elnök figyelmessége –, a márki címerével a fedelén. Hapci! Egészségére! Köszönöm. Újabb tüsszentések, zsebkendők. Köhögések, torokköszörülések jól nevelten visszafogott nesze, reumáról, megfázásról, emésztési zavarokról és egyéb öregkori nyavalyákról beszámoló halk beszélgetés tölti ki az első perceket, mielőtt állva felolvassák a Veni Sancte Spiritus imát, és mindannyian helyet foglalnak a használattól és az időtől egyre megviseltebb kárpitozású székeken. A jelenlévők közül a legfiatalabb ötvenéves: sötét színű posztókabátok, néhány reverenda, fél tucat rizsporozott vagy rizsporozatlan paróka, borotvált arcok, melyeken ráncok és barázdák jelzik minden résztvevő korát. Mintha mindent a szerény, viasszal és olajjal megvilágított díszletekhez igazítottak volna. A megboldogult V. Fülöp királynak és Villena márkijának, az Akadémia alapítójának képmása uralja az elnyűtt bársonyfüggönyökből, egy öreg, színehagyott szőnyegből, megfakult fényű bútorokból és könyvekkel, dossziékkal megrakott polcokból álló együttest. Egy ideje, a szigorú heti takarítás ellenére, mindent vékony, szürke, építkezésből származó porréteg borít: ugyanis a Kincstár, ahol III. Károly nagylelkűségének jóvoltából összegyűlnek az akadémikusok, az éppen felújítás alatt lévő új Királyi palotához csatolt régi épület. A csaknem utolsó harmadában járó XVIII. századi Spanyolországban a spanyol nyelv és tudós elméi is nyomorúságos körülmények között tengődnek.

– Van új könyvünk? – teszi fel a kérdést Vega de Sella, az elnök.

Don Jerónimo de la Campa, színikritikus, a terjedelmes, huszonkét kötetes, A spanyol színház története címet viselő mű szerzője nehézkesen feláll, odamegy hozzá, és átadja a legutóbb megjelent XX. kötetet. Az elnök felettébb udvariasan mosolyogva átveszi tőle a könyvet, és don Hermógenes Molinának, a könyvtárosnak és híres latinistának, Vergilius és Tacitus kiváló fordítójának kezébe adja.

– Az Akadémia köszönetet mond don Jerónimónak a művéért, mely mostantól könyvtárunkat gazdagítja – teszi hozzá Vega de Sella.

Francisco de Paula Vega de Sella, Oxinaga márkija, őfelsége a király főlovászmestere. Az utolsó divat szerint öltözött, elegáns férfi, hímzett kék kabátja, két óralánccal díszített cseresznyepiros mellénye szokatlan színfolt a teremben. Szerény vagyonnal rendelkezik, ügyesen mozog az udvarban, diplomáciai tehetsége közismert. Azt beszélik, ha a családja egyházi pályára szánta volna – ahogyan az öccsét, Solsona jelenlegi püspökét – már bíboros lehetne Rómában, és jó eséllyel még pápának is megválasztanák. A márki mindezen túl, bár költőként épphogy csak elmegy – ifjúkori műve, a Levelek Clorindához, se kudarcot, se dicsőséget nem szerzett neki –, egy Beszélgetések az emberek sokféleségéről és egyenlőségéről címet viselő könyvecske kiadásával hívta fel magára a figyelmet úgy tíz éve; ez tette ismertté a haladó gondolkodásúak összejövetelein, s emiatt került összetűzésbe az inkvizíció cenzoraival is. Nem szólva arról, hogy egy ideig Rousseau-val is levelezett. Mindez némi felvilágosult színezetet kölcsönöz a Tudós Ház munkáinak, és fokozza a gyanakvást a Szentszék köreiben.

– Hivatali ügyek – mondja ő.

Kérésére don Clemente Palafox, a titkár, tájékoztatja a jelenlevőket az Akadémia munkáinak állásáról, kijelöli a Szótár és a Helyesírási Szabályzat következő kiadásához szükséges feladatokkal és a felmerülő problémák megoldásával megbízott személyeket, beszámol az Ibarra nyomdász nyomdájából nemrég kikerült, nagyszabású, négykötetes Don Quijote-kiadásból származó eddig befolyt bevételekről.

– Most pedig – fejezi be mondókáját a titkár, szemüvege fölött rájuk tekintve – megtartjuk a párizsi úttal és az Encyclopédie-vel kapcsolatos, előre jelzett szavazást.

Franciául, jó kiejtéssel mondja ki a szót – Palafox tekintélyes hellenista, lefordította és saját jegyzeteivel látta el Arisztotelész Poétikáját –; miközben végighordozza rajtuk a tekintetét, a toll, amelyet a jobb kezében tart, néhány hüvelyknyire a jegyzőkönyv fölött vesztegel, de csak addig, ameddig meggyőződik róla, hogy nem akarnak még valami megjegyzést hozzáfűzni az eddigiekhez, azután folytatja.

– Van valami észrevételük az akadémikus uraknak azon kívül, amit már az előző összejövetel alkalmával megvitattunk? – kérdezi az elnök.

Az asztal másik végén egy kéz emelkedik a magasba. Aranygyűrűs, kövérkés kéz. Az egyik olajlámpa fénye baljós árnyékot vet az asztalt borító birkabőrre.

– Öné a szó, don Manuel Higueruela.

Higueruela pedig beszélni kezd. Vastag nyakú, orrhangú, hatvanas férfi, abroncsos kabátot és rizsporozatlan, mindig félrecsúszott parókát visel, mintha rosszul lenne a fejére téve; arcának közönségességétől csak élénk, okos, rosszindulatú szeme vonja magára a figyelmet. Ízléstelen vígjátékszerző és középszerű költő, de ő adja ki az ultrakonzervatív Irodalmi Cenzort, amely erős támogatást élvez a nemesség és az egyház legreakciósabb köreiben. A sajtó szószékéről kemény támadásokat intéz minden ellen, amiben haladást és felvilágosult eszméket szimatol.

– Szeretném, ha szerepelne a jegyzőkönyvben, hogy én ellenzem ezt a tervet – jelenti ki.

Az elnök a szeme sarkából a titkárra tekint, aki mindent jegyzőkönyvbe vesz. Majd apró sóhajjal, szavait gondosan megválogatva így szól:

– Az Akadémia egy héttel ezelőtti rendes ülésén jóváhagyta az utazást… Ma a megbízott két akadémikus urat kellene szavazással kiválasztanunk.

– Ennek ellenére szeretnék ismételten kifejezést adni a nemtetszésemnek ezzel az esztelenséggel kapcsolatban. Kezembe került azoknak a szócikkeknek a tartalma, amelyet ez a mű az isten és lélek szavaknak szentel, és amely felháborodást váltott ki a teológusokból… Meg kell mondanom, szinte belebetegedtem, mikor elolvastam őket. Ez a mű nem méltó arra, hogy itt legyen a könyvtárunkban.

Vega de Sella óvatosan körbetekint. Amikor olyan ügyek merülnek fel, amelyek nyilvános megszólalást igényelnek, az akadémikusok többsége összezárt szájjal, kifürkészhetetlen arckifejezéssel ül, mintha semmi közük nem lenne a szóban forgó témához. Tudják, miféle világban élnek, és hogy innen nem sok segítségre számíthatnak. Szerencsére azt el tudta érni – ezzel vigasztalja magát –, hogy a múlt heti szavazás titkos legyen, névtelen szavazócédulákat helyezzenek az urnába. Mekkora siker! Ha felnyújtott kézzel kellett volna szavazni, nem sokan mertek volna kiállni mellette. Csak pár éve történt, hogy többeket, köztük magát az elnököt is, bizonyos külföldi filozófusok műveinek olvasása miatt perbe fogta az inkvizíció. És bár hivatalos bizonyíték nincs rá, mindnyájan tudják, hogy a feljelentő ugyanaz a személy volt, aki most szót kért.

– Adjon kifejezést neki, don Manuel. – Vega de Sella sztoikus szívélyességgel mosolyog. – A titkár úr, mint mindig, most is jegyzőkönyvbe fogja venni.

Higueruela a sikerben sütkérezve rátér a lényegre. A cikkei stílusában apokaliptikus képet fest az Európában terjedő, véleménye szerint romboló hatású eszmékről; a szabad gondolkodás és az ateizmus forgószeléről, mely megfertőzi az ártatlan népek békéjét; a hitevesztett istentelenségről, mely aláássa az európai királyi házakat, és a forradalmi felforgatás legfőbb eszközeiről, az ész mértéktelen kultuszát terjesztő filozófusok tanairól, melyek megmérgezik a természet rendjét, és sértenek mindent, ami istentől való: a cinikus Voltaire-ről, a képmutató Rousseau-ról, a mindent félremagyarázó Montesquieu-ről, a hitetlen Diderot-ról és D’Alembert-ről meg a többiekről, akiknek gyalázatos eszmerendszere ebben az Enciklopédiában nyer igazán kifejezést – a szó spanyol nyelvű kiejtése még inkább hangsúlyozza megvető hanghordozását –, amellyel a Spanyol Királyi Akadémia saját könyvtárát kívánja meggyalázni.

– Ezért ellenzem ennek a végzetes következményekkel járó műnek a megvásárlását – mondja végül. – És azt is, hogy a testület két tagja Párizsba utazzon beszerezni.

Néma csend követi a szavait, csak a titkár tollának kaparászása hallatszik a jegyzőkönyv papírján. Az elnök a tőle megszokott nyugalommal néz szét.

– Van az akadémikus urak közt valaki, aki megjegyzést szeretne fűzni a hallottakhoz?

A titkár kaparászása félbeszakad, de senki sem nyitja szóra a száját. A tekintetek nagy része a semmibe réved, várják, hogy elvonuljon a vihar. A teremben jelen lévő legkonzervatívabb kör többi tagja – még négyen vannak: az öt akadémikus pap közül ketten, Nuevo Extremo hercege és az Államkincstár egyik magas rangú hivatalnoka – egyetértése jeléül bólint. Noha a múlt csütörtöki szavazás névtelen volt, Vega de Sella elnök, ahogy bárki más is a teremben, azonnal kitalálja, kiknek tulajdoníthatóak az üresen beadott szavazócédulák: elegáns módja ez annak, hogy a szavazásra bocsátott ügyekben nemtetszésüknek adjanak hangot. Valójában, Higueruelát is beleszámítva, hatan ellenzik az Encyclopédie beszerzését. Az elnök tökéletesen meg van győződve róla, hogy a hatodik ellenszavazat paradox módon olyasvalakitől származik, aki a radikális újságíró ideológiai ellenlábasa: egy akadémikustól – a legújabb angol és francia divatot követő szűk ujjú frakkot és a nyakán szorosan megkötött, hivalkodó nyakkendőt visel, rizsporozatlan haja a halántékán begöndörödik – aki ebben a pillanatban, és nem véletlenül, az asztal túlsó felén emeli magasba a kezét.

– Sánchez Terrón úré a szó.

Ennek az egyénnek a története, s ezt mindnyájan tudják, különleges eset. Sánchez Terrón jellegzetesen az a személy, akit Spanyolországban a felvilágosodás radikális hívének neveznek. Egyszerű asztúriai családból származik, tanulmányai és olvasmányai révén egyedül küzdötte fel magát idáig, és a haladó eszmék elkötelezettjeként nagy tiszteletnek örvend. Állami alkalmazott, akinek egy botrányos jelentése az árvaházakról, börtönökről és az általános kegyelemről – a mű az Értekezés a népek boldogtalanságáról címet viseli – sok szóbeszédre adott alkalmat. Azóta számos madridi kávéházban és összejövetelen, az irodalmi-filozófiai vitákban övé a főszerep; és talán éppen ez a szó, a főszerep a kulcsa mindennek. Az ötvenes éveinek közepe táján járó, sikertől elvakult Sánchez Terrónból, aki képtelen kritikus tisztánlátással tekinteni önmagára – az írásai és beszédei folytonosan moralizáló hangneme miatt az Oviedói Cato gúnynevet ragasztották rá a háta mögött –, fontoskodó, nagyképű, bosszantóan arrogáns, elbizakodott alak lett. Ráadásul, minthogy késve érkezett a gondolkodás és a kultúra csúcsaira, legirritálóbb tulajdonsága, hogy folyton olyan dolgokat fedez fel, amelyeket mások már ismernek, és ezeket a felfedezés újdonságával hozza ország-világ tudomására. Azt is beszélik, hogy jelenleg egy színpadi művön dolgozik, amellyel a nemzeti színjátszás avítt élő halottait kívánja a földbe taposni. Ami a modern szerzőket és filozófusokat illeti, az asztúriai igyekszik magát úgy feltüntetni, mintha ő lenne az egyedüli közvetítő ezek és az elmaradott spanyol társadalom között, melynek ő a fárosza és tolmácsa, ahogy ezt gátlástalanul lépten-nyomon ki is nyilvánítja. És persze a megmentője is, már amikor lehetőséget biztosítanak erre. Ebbéli minőségében nem tűr semmiféle sajátjától eltérő véleményt, sem riválisokat. Mindenki tudja, hogy évek óta dolgozik egy terjedelmes művön, amely Az értelem szótára címet viseli, és hogy a sajátjaként feltüntetett szócikkek és magyarázatok jó része a francia enciklopédistáktól csaknem nyíltan átvett fordítás.

– Az én rosszallásomat is vegyék jegyzőkönyvbe – mondja magától eltelve, miközben a frakkja kézelőjéből előbukkanó csipkét igazgatja – ezzel a megengedhetetlen párizsi utazással kapcsolatban. Nem hiszem, hogy ez az intézmény megfelelő hely lenne az Encyclopédie számára. Vitathatatlan, hogy Spanyolországnak megújulásra van szüksége, de az csak egy bizonyos intellektuális elit fényének közvetítésével juthat el ide…

– Akik közé magam is számítom – utánozza halkan az akadémikusok közül valaki.

Sánchez Terrón félbeszakítja beszédét, és haragos tekintettel keresi a tréfamestert, de mindenki közönyösen, ártatlan arckifejezéssel ül az asztal körül.

– Folytassa, don Justo! – kéri az igazgató, szívélyesen a védelmére kelve.

– Az ész és a haladás fényeit – veszi fel újra a fonalat Sánchez Terrón – e Tudós Háznak nem a rábízott sajátos küldetés határain túl kell keresnie. A Spanyol Királyi Akadémia azért jött létre, hogy szótárakat, nyelvtanokat és helyesírási szabályzatokat hozzon létre. Rögzítse, megtisztítsa és fénylővé tegye a spanyol nyelvet… Pont. Az új fények természetesen nagyon is helyénvaló eszméi – ennél a résznél kihívóan körbejáratja a tekintetét – a filozófusokra tartoznak. Ez az ő feladatuk.

Mindnyájan értik, hogy a filozófusok kifejezéssel azt kívánja közölni: mi, filozófusok. Ahogy a népi mondás szól, a suszter maradjon a kaptafánál, az Encyclopédie-t majd olvassuk mi, akik értünk hozzá, és kiérdemeltük. Ahogy Sánchez Terrón elhallgat, bosszús moraj fut végig az asztal fölött; néhány akadémikus kényelmetlenül fészkelődik a székén, némelyek szájáról jól hallható, csípős megjegyzések repkednek. Az elnök szigorú tekintete azonban nem engedi felborulni a békét.

– Könyvtárosunké, don Hermógenes Molináé a szó.

A megszólított – tömzsi testalkatú, szívélyes arckifejezésű ember, kopottas, könyökén kifényesedett, kétségkívül jobb időket látott kabátban – felemeli a kezét, s miután megköszönte az elnöknek a lehetőséget, emlékezteti társait a Diderot, D’Alembert és Le Breton által Párizsban kiadott huszonnyolc kötet könyvtári beszerzésének indokaira. Ez a mű, juttatja eszükbe, nem minden meghatottság nélkül, még a tökéletlenségeivel együtt is az emberi értelem legragyogóbb modern alkotása: a filozófia, a természettudomány, a művészet és az összes többi tudományág eddig elsajátított és a jövőben elsajátítandó leghaladóbb ismereteinek monumentális gyűjteménye. Azoknak az emberiség történetében ritka, döntő fontosságú, tudós műveknek egyike, amelyek megvilágosítják az elméjét mindazoknak, akik olvassák, a boldogság, a kultúra és a fejlődés kapuját tárják ki a népek előtt.

– Megbocsáthatatlan vétek lenne – fejezi be –, ha az akadémikus urak okulására és élvezetére, munkánk ösztönzésére és e tudós intézmény becsületére nem állna rendelkezésünkre itt, a könyvtárunkat gazdagító művek között.

Ismét az újságíró Higueruela emeli fel a kezét. Ölni tudna a tekintetével.

– Filozófia, természet, fejlődés, földi boldogság – hadarja ridegen –, ezek a szavak nem a mi kompetenciánkba tartoznak, legfeljebb annyira, hogy definiáljuk őket, és megóvjuk tőlük az egyszerű lelkeket, különösen, ha a királyság vagy a vallás szent alapjait támadják… Bár eszméink nagyon távol állnak egymástól, sőt ellentétesek, ezúttal örömmel értek egyet kollégámmal, Sánchez Terrón úrral – erőltetett mosolyt küld az érintett felé, aki apró, kimért fejbiccentéssel felel. – Hogy úgy mondjam, ellenkező oldalról, de mindketten egyformán elítéljük ezt a helytelen tervet… Továbbá szeretném az akadémikus urakat emlékeztetni arra, hogy az Encyclopédie a Szentszék által tiltott könyvek Jegyzékén is szerepel. Még Franciaországban is.

Mindannyian don Joseph Ontiverosra, a toledói érsekség prokurátorára, az Inkvizíciós Tanács állandó titkárára tekintenek: fehér hajú, gyenge lábakon álló, de élénk szellemű egyházi ember, aki nemrég töltötte be nyolcvanegyedik évét, és három hosszú évtizede foglalja el az R betűnél álló széket.