Főkép

Gary Peacock bőgő intrójával nyit a nyolcvankét évesen is magával ragadó művész új korongja, amely az album címéhez hűen, több oldalról érint meg bennünket. Egyrészt nagyon hiányzik élőben a Keith Jarrett trió, Peacockkal és Jack DeJohnettel, mert azon szerencsések között tudhatom magamat, akiknek legalább egyszer megadatott, hogy élőben hallhatta őket. 2007 tavasza, Tokió, a termet már öt perccel a meghirdetett nyolc órás kezdés előtt zárják, a közönség megtiszteli a művészeket azzal, hogy időben foglalják el a helyüket, és amikor pontban nyolckor megjelenik a trió a meleg fogadtatás után a torkánál fogva ragadják meg a koncentrált hallgatóságot, számomra addig elképzelhetetlen intenzitású koncertkezdéssel, hogy a lehengerlő első rész után, az este második felében addig ismeretlen csúcsokat járjanak be együtt minden erőfeszítés nélkül, maradandó élményt nyújtva mindenkinek. Ilyen tapasztalatot semmilyen rögzített zene nem nyújthat, mégis Peacock magától értetődő, domináns jelenléte saját albumán valamit elvesz a fent jellemzett trió élő koncertjeinek hiányából. Másrészt Peacock játéka mit sem veszített súlyos, dallamos karakteréből, amelyet tovább erősít a saját kompozíciós keretbe foglalt hang, két olyan nagyszerű művész közreműködésével, mint Marc Copland zongorán és Joey Baron dobokon.

 

Gary Peacock legkiemelkedőbb muzsikáit jellemzően zongora trió formációkban alkotta, például az ECM kiadónál 1977-ben, a Tales of Another albummal, amelyen Keith Jarrett és Jack DeJohnette még csak közreműködtek a jazz történet egyik legmeghatározóbb triójának megalakulását megelőzően. Coplanddel és Baronnal már készítettek egy közös lemezt korábban Now This címmel, 2015-ben, amelyet az All About Jazz egyik kritikusa így jellemzett: „Ezek a játékosok mindig a jelenben vannak: hallgatnak és reagálnak egymásra, mindig tudják, hogy mikor kell és mikor nem kell játszani.”

 

Talán nem meglepő, hogy ezek a szavak éppen úgy leírják a most megjelent albumot: nagy íveket és tereket létrehozó figyelem és muzsikálás közepébe csöppenve érezzük magunkat minden alkalommal, egy igazi klasszikust hallgatunk („Spartacus”), pedig a kísérleti zene éppen annyira teret kap egy teljesen free darabon („Empty Forest”), mint megírt, de szabadon játszott témákon („Contact”; „December Greenwings”). A muzsikusoknak ez a minősége tesz fontossá szinte minden olyan korongot, amelyeken akár együtt, akár külön-külön közreműködnek, de ezen az albumon a mögöttes koncepció Gary Peacock esetében nemcsak egy amolyan szabad jutalomjátékot jelent, hanem egy dominánsan előtérbe kerülő mondanivalót: az öregedésről, a halálközeliségről, a barátságról, a múlthoz való kapcsolatról („Blue in Green”), azokról az érintőkről, amelyek mentén több, mint nyolc évtizeden át mozgott Peacock a világ egy másik, zenei síkján.

 

„Azonnal éreztem Marc és köztem egyfajta kompatibilitást. Ez csak tovább fejlődött és elmélyült az évek során, dolgoztunk már duóban, trióban, kvartettként és még kvintett felállásban is. Zeneszerzőként Marc harmóniái igazi lehetőségeket jelentenek nekem, erre a „Talkin’ Blues” jó példa az új albumon. Marc és én hasonlítunk abban is egymásra, hogy valami olyasmire törekszünk, amit nem lehet konceptualizálni, valami intuitívabbra hajlunk, a Múzsának akarjuk megadni magunkat.” – Gary Peacock

 

Előadók:

Gary Peacock – nagybőgő

Marc Copland – zongora

Joey Baron – dobok

 

Elhangzó szerzemények:

1) Contact

2) December Greenwings

3) Tempei Tempo

4) Cauldron

5) Spartacus

6) Empty Forest

7) Blue in Green

8) Rumblin’

9) Talkin’ Blues

10) In and Out

11) Tangents