Pályi András: Gyász és gyönyör

Ha meg kellene neveznem a kortárs magyar irodalom legjobb, legemlékezetesebb elbeszéléseit, akkor semmiképpen sem hagynám ki Pályi András Túl című alkotását, amely meggyőződésem, hogy a mindenkori magyar irodalom egyik legtökéletesebb írása. Ennek fényében talán érthetetlen, hogy alig-alig ismerik ezt a gyöngyszemet, és a nem túl gyakran publikáló szerző is egyre inkább kezd kikopni a köztudatból. Illúzióim nincsenek, de bízom benne, hogy a most megjelenő Gyász és gyönyör című gyűjteményes kötet azért eljut néhány irodalomszerető emberhez, és páran kedvet kapnak ahhoz, hogy elmélyüljenek a Pályi-életműben.

 

Ha van igazán társtalan alkotó a hazai írótársadalomban, akkor az Pályi András, aki olyan megszállottsággal, olyan csökönyösséggel ragaszkodik az őt érdeklő egyetlen témához, mint csak nagyon kevesen. Ez a téma pedig nem más, mint a testiség szentsége, na meg e szentség viszonya a vallási értelemben vett szentséghez. Nála nincsenek tabuk, nincsenek korlátok. Írásai leggyakoribb jelzői az istenkísértő, istenkáromló.

 

A Gyász és gyönyör 1959 és 2016 között született, többnyire többszörösen átírt, és ciklusba rendezett elbeszélések gyűjteménye. Bár a szövegek keletkezése között sokszor egy fél évszázad is eltelt, de mégis sikerült őket a lehető legzökkenőmentesebben tömbösíteni. Példának okáért minden ciklus egy időben többfelé bomló dialógussal indul, melyekben mindegy, hogy épp a ’60-as évek szocializmusában vagy a 21. században járunk, de középpontjukban az örök férfi-nő kapcsolat, na meg az elmaradhatatlan istenkeresés / istenkáromlás áll.

 

Mint ahogy az összes többi elbeszélés esetében is. Azonban szinte másban nem is hasonlítanak egymáshoz ezek a szövegek, olyan sokfélék. Az 1965-ös „Önarckép” tőmondatokból és eleinte nehezen követhető időbeli ugrásokból felépülő cselekménye – melyben egy zsarnok anya árnyékából menekülő, végtelenül naiv és az élet dolgairól semmit nem tudó lány kísérel meg öngyilkosságot – például éles ellentétben áll „Az élet méze” aprólékos gondossággal felépített vacsorajelenetével és hosszú mondataival; bár közös bennük a szülői szigorral szembeni lázadás és a piedesztálra emelt, ám problémáktól korántsem mentes nemiség.

 

Aztán megint csak tökéletesen más megközelítésű a ’80-as évek közepén keletkezett „Elmozdulás”, amely gigantikus felsorolása és leltárba vétele az egykori „Édenkert” (vagyis a nemiség első megélésének ideje) helyszínének. Ez a 20 oldalnyi szöveg szinte teljes egészében épületelemek, szobák, bútorok, eszközök leírása. A „Halálod órájá”-ban pedig már azt sem tudjuk, hogy ki látogat kihez, és ki csábít el kit a halál óráján…

 

A kedvenc elbeszéléseim éppen a kötet végén foglalnak helyet, melyek már oly mértékben istenkáromlók és polgárpukkasztók, amivel ilyen magas színvonalon csak igen ritkán találkozhatunk, gondolok itt elsősorban a kötet címadó elbeszélésére, melynek csúcspontja egy, magának Istennek a temetése közben lezajló szexjelenet, vagy a kötetzáró írás, „A világ dicsősége”, melyben Jézus egy nőnek és a nemiségnek hála támad fel, hogy nyomban szeretkezni kezdjen…

 

Mint látható Pályi András új könyve, a Gyász és gyönyör korántsem mindennapi kötet, de ennek is hála, ha kézbe vesszük, garantáltan olyanban lesz részünk, amiben senki másnál. Ezért arra biztatok mindenkit, hogy adjon neki egy esélyt, és merüljön el Pályi istentelen / istenkereső / istenkísértő művészetében, melynek tökéletes eszenciája ez a kötet.