Főkép

Furcsa érzés Darth Vadernek szurkolni. Anakin Skywalkerként még csak-csak beszélhetünk szerethető karakterről, de Vader esetében? Az eredeti trilógia fenyegető, ijesztő, veszélyes alakjának szurkolni, aki nem érez semmit, akit csak az Uralkodó akaratának végrehajtása érdekli, aki maga a megtestesült sötétség? Persze tudjuk, hogy a kép ennél bonyolultabb, de mégis furcsa, hogy miközben a szomszédos sorozatban azért szorítunk, nehogy utolérje Luke-ot és társait a Sötét Nagyúr, addig most mégis ő a „főhős”. És talán már ennyiből érzékelhető, hogy miért szeretem Kieron Gillen látásmódját: mert olyan helyzetekbe sodorja a figuráit, amelynek köszönhetően komplexebb véleményünk alakul ki. Vader már nem maga a nagybetűs Gonosz. Minden mesterséges testrésze és létfenntartó berendezése ellenére ő is csupán ember – olykor változó, de mégis mindig meghatározó érzelmekkel.

 

A történet ugyanis egyre inkább olyan irányt vesz, ahol Vader maga is kénytelen a Birodalom ellen lépni. Legutóbb felállított kicsiny csapata (doktor Aphrával, a renegát régésszel, valamint két, nem éppen szokványos vagy barátságos droiddal) tovább folytatja a nyomozást Luke Skywalker után, ráadásul ezúttal szövetkeznek pár fejvadásszal egy birodalmi hajó kirablására is – hogy fér ez bele az Uralkodó hűséges alattvalójának életébe? Eközben pedig az Uralkodó legújabb ölebei, akiket Vader riválisainak szán, szintén hasonló feladatokat kapnak: meg kell állítaniuk a Külső Gyűrű bandavezéreit és lázadóit, valamint meg kell találniuk a titokzatos pilótát, aki felrobbantotta a Halálcsillagot. Hogy fog így Vader bosszút állni? És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy Tagge főtábornok egy újabb ügynököt sóz Vader nyakára...

 

Ha olyasmit írtam múltkor, hogy megismertük a bizonytalanabb, saját helyzetében és hatalmában kételkedő Vadert, akkor most végre azt is megtudjuk, hogy milyen módon reagál ezekre a problémákra. Márpedig nehéz annál zűrösebb helyzetet elképzelni, mint amikor az ellen a rendszer ellen kénytelen küzdeni, ami számára is hatalmat biztosít. Gillen lendületesen vezet minket az események sodrásában, és bár talán most nekem kicsit sok volt az egy füzetre jutó akciójelenetek számra, az mindenesetre egyre érdekesebb, ahogy Vader próbálja titkolni a saját szerepét. Meddig mehet el? Hol van a határ, ahol már nem mentegetheti magát azzal, hogy „így jobb lesz a Birodalomnak”? Látszólag, a „jó” oldal szempontjából irreleváns kérdés, de közben szerintem mégis sok gondolkodnivalót rejt.

 

Emellett (na és a már említett lövöldözések nagy száma miatt) mintha most kicsit háttérbe szorult volna Aphra és csapata – bár teljesítették a feladatukat, én keveselltem mind a belső párbeszédeiket, mind a mélyebb megismerésüket, legalábbis ezeket illetően az előző kötet szerintem lényegesen jobb volt. Egyébként is olyan érzésem volt, mintha a mostani részek inkább csak amolyan átvezetésként szolgálnának: már nem kell bemutatni a szereplőket, az események elindultak a maguk útján, de majd csak kicsit később fognak kiteljesedni. Ilyen szempontból a folytatás majd valószínűleg erősebb lesz.

 

De azért panaszkodni nem akarok, én még mindig élvezem ezt az amúgy a vártnál sokkal könnyedebb és humorosabb hangulatot (hiába, a droidok sokat számítanak az összkép szempontjából). Gillen inkább Vader árnyalására fókuszál, nincs meg az a mindent elöntő sötétség, amit esetleg az ember egy Vader-képregényhez párosítani tudna, de talán ez a környezet pont azt teszi lehetővé, hogy ne csak egyoldalúan mutassa be a címszereplőjét. Ráadásul még mindig szemet gyönyörködtetőek Salvador Larroca rajzai mondjuk a tatuini jeleneteknél vagy Vader páncéljánál, úgyhogy simán megéri néha csak lapozgatni a kötetet, amíg várunk a következő részre. Amely egyébként majd A shu-toruni háború címet fogja viselni, bár előtte még egy közös esemény, a Vader lezuhan érkezik magyarul.