Főkép

Legutóbb kicsit kárhoztattam a biztonsági játékáért Jason Aaront: ugyanazt a nosztalgikus, oldschool hangulatú kalandot hozta, mint amiért mondjuk én annyira nem szeretem Az ébredő Erőt. Könnyed, sok humorral és lazasággal társított, pörgős űrkaland, amiben ugyan minden benne van, mint az eredeti trilógiában, de azért sokadjára bemutatva már közel sem hat annyira. Ugyan a Skywalker lesújt másodjára, immár magyarul olvasva valamivel jobban tetszett, de azért így is ott motoszkált bennem a hiányérzet, hogy valami eredetibb, különlegesebb, izgalmasabb is lehetett volna mindez (ezt a Darth Vader sorozat sokkal jobban csinálta szerintem). Most viszont, a Leszámolás a csempészek holdján olvasása után sokkal lelkesebb tudok lenni.

 

Pedig látszólag olyan hatalmas változás nem történt (eltekintve az első füzettől, de erre majd mindjárt visszatérek). Han Solo és Leia Organa még mindig évődnek, és még mindig nem egyértelmű, hogy a következő pillanatban a kapcsolatuk romantikus irányba terelődik, vagy éppen örök ellenségekké válnak. Luke tovább keresi örökségét, próbálja megtalálni a Jedik egykori tudását, hogy fejlődhessen és tényleg Jedi-lovaggá válhasson. C-3PO retteg és mindenféle zűrös eseménybe keveredik, miközben Csubakka leginkább pofonokat oszt. Úgy tűnik tehát, hogy minden változatlan.

 

És mégis: sokkal frissebb a mostani történet, mint a Skywalker lesújt eseménysorozata. Lehetne persze érvelni azzal, hogy mennyire ismerős, amint Luke egy hutt fogságába kerül, aki a közönség legnagyobb élvezetére valami gigantikus, elpusztíthatatlannak tűnő szörnnyel akarja megetetni. De közben végre jobban megismerjük a személyiségének vonakodó oldalát: ahogy folyton bizonygatja, hogy ő nem Jedi, ahogy a titokzatos Játékmester kiképzésében felkészül a rá váró csatára, ahogy az Erőt próbálja használni... Ezekben az apró momentumokban ott tükröződik a későbbi Luke Sykwalker is, de egyelőre megkapó a bizonytalan, sérülékeny Luke-ról is olvasni, aki még nem ismeri Yodát, ezért alig tud valamit, viszont Bentől olyan utasításokat kapott, amiket nehéz egyedül feldolgoznia. Minden esemény, minden harc, minden megismert személy alakítja, szemünk előtt változik – Aaron szerintem nagyon érzi, milyen sok lehetőség rejtőzik ebben a figurában.

 

A másik szálon pedig egyenesen üdítőnek hatott, hogy Leia és Han párosa trióvá egészült ki Sana személyében. Hiába ugyanaz az évődés, hiába ismerősek a párbeszédek, gesztusok, viták, ezúttal ott van bennük az az apró plusz, ami miatt nem unjuk ezeket a jeleneteket. (Remélem, nem kell még elbúcsúznunk Sanától, mert szerintem lehet még mindezt fokozni.) De hogy ne csak a karakterekről beszéljek, azt is illik elmondanom, hogy rég olvastam már ennyire pörgős, de mégsem túlzsúfolt vagy zavaros sztorit: rengeteg az akciójelenet, mindenki lő, üt, bunyózik, amitől tényleg gyorsabb olvasásra kell nekünk is váltani, de azért mégis jut idő másra is. A harcok szépen kidolgozottak, nem túlnyújtottak, de nem is vázlatosak – még ha nincs is olyan nagy tétje (hiszen a szereplők nem halhatnak meg), azért simán izgalmasak.

 

Amiről még nem beszéltem, pedig a kötet legjobb huszonpár oldala, az a legelső történet: az öreg Ben Kenobi naplójának részlete. A jövőben is várható még pár ilyen sztori, és bevallom, engem nagyon megnyert. A gyerek Luke-ot és az idősödő, de még nem öreg Kenobit figyeljük, közös történetük tele van érzelemmel, lemondással, fájdalommal – persze Kenobi miatt. Narrálása sokat hozzátesz a történet gazdagságához, jeleneteik meghatóak, hiába nem találkoznak közvetlen. Ráadásul ezt a füzetet Simone Bianchi rajzolta, akinek a stílusa eltér mind a korábbi számoktól (John Cassaday), mind a későbbiektől (Stuart Immonen vette át a stafétát, Cassaday-hez hasonló, de főleg arcokban és emberekben sokkal szebb stílussal), de mégis nagyon illik ehhez a visszaemlékezéshez: kifejező arcai, töredezett, furcsa vonalai nagyon egyediek; kár, hogy tényleg csak erre a füzetre ugrott be.

 

Úgyhogy én lényegesen elégedettebb vagyok, mint múltkor. Bízok Aaronban, mert a többi képregényében megmutatta, hogy képes egyre jobb lenni, ahogy belelendül a történetbe és a karakterekbe, képes megújulni és olyan ötletekkel elkápráztatni minket, amiért nagyon megéri őt olvasni. Remélem, hogy a mostani kötetben felvázolt kreatív irányvonal marad a későbbiekben is – bár a magyar megjelenéseket illetően a két sorozat (a Star Wars és a Darth Vader) közös eseménye, a Vader lezuhan következik, azért ősszel már a Lázadó börtönt köszönthetjük. Én várom.