Főkép

Miközben a Rakka-naplókat olvastam, az járt a fejemben, hogy mennyire hajlamosak vagyunk a nagy világhírek terén csak a felszínt látni, csupán az egyszerűen megérthető tényekre koncentrálni. Tény: az arab tavaszként emlegetett tüntetés- és forradalom-sorozat Szíriában is elindult, méghozzá az elnyomó Aszad-diktatúra ellen. Tény: a szíriai polgárháború során az olyan szervezetek, mint a Szabad Szíriai Hadsereg, az an-Nuszra Front és a legismertebb, az úgynevezett Iszlám Állam (más néven ISIS vagy DAESH) egymás után foglalták el a városokat, számtalan emberéletet követelve. Tény: Rakkába először 2013-ban vonultak be az Aszad-ellenes mozgalmak, hogy aztán hamarosan az Iszlám Állam fennhatósága alá kerüljön. Tény: a harcok, a letartóztatások és a kivégzések elől menekülve számtalan embernek kellett elhagyni otthonát, hogy Szíria békésebb részére, Törökországba vagy akár Európába meneküljön.

 

De hol marad a száraz, leegyszerűsítő tények mögött az egyén? Nem az általánosító „ember”, akiről persze tudjuk, hogy sokat szenved, állandó félelemben él, menekülni kénytelen, akár meg is hal. Hanem az egyén, a hús-vér személy, aki tényleg megéli mindezt. Mi történik vele a mindennapok során? Hogy zajlanak a hétköznapok egy diktatúrában? Mit követel tőle az Iszlám Állam? Milyen érzés megélnie, hogy barátait, családtagjait letartóztatják, sőt, megölik? Milyen az a rendszer, amelyben az egyik fél mindent megtehet, a másikat pedig élni sem hagyják? Hol jön el az a pont, amit már nem bír ki? Kiket hagy hátra menekülés közben? Milyen érzés elhagynia az otthonát, a várost, ahol felnőtt, amit szeret – tudva, hogy talán soha nem térhet vissza? Kik azok a férfiak és nők, akik „állandó rettegésben” élik az életüket?

 

Nos, egyiküket úgy hívják, hogy Szamer. Ez persze nem igazi név, de talán jobb is így: mert amíg nem mondhatja el minden ott élő a történetét, addig Szamer mindegyikük helyett beszél. Építésznek készül, kissé fáradtan, de azért töretlenül tanul az egyetemen, ráadásul szerelmes – húszas éveinek elején látszólag gondtalan az élete. Egészen addig, amíg a világ közbe nem szól. Elveszíti a lányt, aki mindennél többet jelent neki. Abba kell hagynia az egyetemi tanulmányait. Bujkálnia kell, majd menekülnie. 2013-ban jut vissza Rakkába, ahol édesanyja is él, a városba, amit csak a legvégső esetben hagyna el. De jön az Iszlám Állam, és az élet napról napra szörnyűbb. Tilos tévét nézni, mobiltelefont használni, még dohányozni is. A külvilággal nem lehet kapcsolatba lépni, imádkozni kötelező, a katonák egyre többet követelnek az emberektől, akiknek egyre kevesebb marad. Letartóztatások. Korbácsolások. Kivégzések.

 

Persze valójában mindez nem új. Elméletileg mi is tisztában voltunk azzal, hogy az élet ilyen Szíriában. Halljuk a híreket, olvassuk az újabb eseményekről, látjuk a képeket és a beszámolókat – elsőre talán még megdöbbenünk, de aztán szépen lassan érzéketlenné válunk. Mégis, azáltal, hogy végigkövetjük Szamer történetét, nem csupán értjük őt, de együtt is érzünk vele. És ezért ajánlom nagyon a Rakka-naplókat: mert egy hús-vér embert társít a borzalmakhoz. Nevet, családot, érzéseket, vágyakat, reményeket. Nem közvetlen a tragédiát figyeljük, ez a könyv nem sokkolni akar. Inkább csak érezzük a levegőben a füst szagát, a félelmet, ahogy az utcára sem mer kimenni, nehogy valami miatt elkapják. A kötelező imanapok döbbenetét – ők ezt gondolják iszlám vallásnak?! –, ahogy meggyalázzák mindazt, amit Szamer és társai az iszlámnak tartanak. A fájdalmat, amikor egy szörnyű hírről értesül. A szomorúságot, amikor belenyugszik az elfogadhatatlanba.

 

A naplószerű elbeszélést Scott Coello illusztrációi kísérik, amik ugyan nagyon széppé teszik a könyv kivitelezését (tényleg remekül néznek ki a rajzai papíron, ami a keménytáblával és az igényes papírral együtt különösen jól mutat), de valahogy mintha túl sok lenne a szín. Mintha könnyedebbé, „színesebbé”, káprázatosabbá akarna tenni egy végtelenül tragikus és lehangoló történetet, ráadásul az egyenes vonalakból álló emberei mintha nem is igazán illenének ehhez a könyvhöz. Néha viszont nagyon jól eltalált egy-egy hangulatot, sőt, néhány képét érdemes sokáig nézegetni a részletek miatt.

 

A Rakka-naplók legnagyobb erénye szerintem, hogy megadja a személyes pluszt, ami után már nem csak névtelen arcok tömege lesz a következő híradáshoz mellékelt kép: hiszen az egyikük akár Szamer is lehet. Ráadásul azáltal, hogy az Aszad-diktatúra éveibe is betekintünk, kicsit jobban megértjük a polgárháború lényegét is. Ezért aztán főleg azoknak javaslom nagyon a könyv kézbevételét, akik eddig nem ismerték túlzottan a szíriai/arab eseményeket, akiket eddig nem igazán érdekelt az ottani emberek tragédiája – úgy érzem, számukra különösen meglepő és erős élmény lesz. Talán abba a legsokkolóbb belegondolni, hogy Szamer története nem egyedi: ezrével, tízezrével vannak olyanok, akik hasonló történetet tudnának mesélni. Már akik túlélték, és tudnak még mesélni...