Főkép

Mi vett rá arra, hogy úgy döntöttem, elolvasom David Cornwell, ismertebb nevén John le Carré kvázi önéletrajzi könyvét? Gyanítom, leginkább pillanat szülte az elhatározást. Nem állítanám, hogy töviről-hegyire ismerem az eddigi munkásságát – néhány könyvét olvastam csak ezidáig –, az azonban tagadhatatlan, hogy tisztában vagyok a szerző előéletével, miszerint az angol titkosszolgálatnál teljesített szolgálatot. Ráadásul nem is akármikor, hanem a hidegháború elején, szinte rögtön a II. világháború után kezdte meg „kémes” pályafutását. Le Carré regényeinek nagy része ebben a miliőben játszódik, és úgy érzem ez az, ami miatt megragadtak engem az írásai, és emiatt gondoltam azt, hogy érdemes közelebbről is „szemügyre vennem” a szerzőt.

 

Aki azt gondolja, hogy le Carré szépen, kronologikusan végigvezeti majd az általa megélt éveken az olvasót, azt ki kell ábrándítanom. Tagadhatatlan, hogy megfigyelhető némi időrendiség a könyvben, de sokkal inkább olyannak tűnik a végeredmény, hogy ami éppen a szerző eszébe jutott, az került a papírra. A fejezetek néhol szorosan, néhol lazán, néhol pedig egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz – ez így lehet, hogy elég „vadul” hangzik vagy kaotikusnak tűnik elsőre, ám a végeredmény mégis kerek egésszé áll össze, mert egész egyszerűen nagyon jól lett megszerkesztve a mű.

 

Aki azt gondolja, hogy le Carré valami mások számára unalmas, önmagasztaló, önigazoló, száraz írásművet alkotott, azt is ki kell ábrándítanom. A legjobb szavak, amik hirtelen az eszembe jutnak: szórakoztató, érdekes, meglepő, néhol pedig határozottan humoros. És abszurd – a maga igazi, hamisítatlan angol módján.

 

Hogy mennyire lehet érdekes le Carré élete? Nos, pont Joszif Brodszkijjal ebédelt, amikor Brodszkijjal közölték, hogy megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Táncolt Jasszer Arafattal egy palesztin szilveszteri mulatságon. „Pesztrálta” Richard Burtont A kém, aki bejött a hidegről forgatásán. Persze nemcsak ilyen „celeb” vagy „bulvár” jellegű/hatású történeteket kapunk. Le Carré nem rejti véka alá élete árnyoldalait sem; az apja egy csaló szélhámos volt, akit jó pár évre le is csuktak bűnös tevékenysége miatt. Meglepő őszinteséggel ír erről a momentumról, melynek során igencsak mélyenszántó (ön)elemzést kapunk az apa-fia (és anya) viszonyáról és ennek a mai napig a szerzőre gyakorolt hatásáról.

 

Ugyancsak megalkuvást nem ismerve fejti ki nézeteit a II. világháború utáni németországi helyzetről (írói munkássága előtt itt teljesített szolgálatot). Nem nagyon köntörfalaz, amikor azt veti a manapság ünnepelt és nagyra becsült Konrad Adanauer – a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja, az egységes „Európa atyja” – és az akkori német vezetés szemére, hogy náci háborús bűnösökkel töltötték fel az államigazgatást a felnövő és feltörekvő német értelmiségi fiatalság rovására. Ennek – le Carré szerint – egyenes következménye lett, hogy ez a korosztály szembefordult szüleivel és a fiatal NSZK társadalmi berendezkedésével. Ez a szembefordulás és a fokozódó ellentét vezetett a radikális szélsőbaloldali terrorszervezet, az RAF (Rote Armee Fraktion – Vörös Hadsereg Frakció) vagy más néven Baader–Meinhof–csoport megalakulásához, amely széleskörű szimpátiát és támogatottságot élvezett a fiatal korosztály köreiben. Ugyancsak a szemére veti az NSZK vezetésének és a szülőknek, hogy nem történt meg az a társadalmi (és családokon belüli) párbeszéd, amelyet a fiatal korosztály igényelt volna a nácizmusról és ez a „feldolgozatlanság” tovább csak növelte a korosztályok közötti feszültséget.

 

A fentiekből is látható, hogy rendkívül sokrétű és szerteágazó David Cornwell élete. Miután kilépett a Szolgálattól, és végképp az írói pályára lépett (első regénye megjelenésekor még „kém” volt főállásban), regényalakjaihoz és helyszíneihez keresett nyersanyagok után „kutatva” vagy könyveinek sikeressége folytán élhette meg azt a tartalmas és érdekes életet, amelyről a Galambok alagútja lapjain olvashatunk. John le Carré rajongóknak kötelező, másoknak pedig csak ajánlani tudom, ha kikapcsolódásra vágynak.