Főkép

Sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy elolvassam (vagy megnézzem) a Trainspotting folytatását, mert – bármennyire is idegenkedem a kifejezéstől – oly sok emberhez hasonlóan a Trainspotting számomra is egy kultkönyv / kultfilm, ami annak idején akkorát ütött, mint csak nagyon kevés más. De valahogy csak erőt vettem magamon, és pár hete megnéztem a moziban a (zömében nosztalgiafaktorra építő) Trainspotting 2-t, és mit mondjak, ha nem is vágott földhöz, de tetszett. Így már nem lehetett kérdés, hogy könyv alakban kézbe vegyem-e.

 

És most, hogy túl vagyok a bő félezer oldalas Pornón, ugyanezt érzem: ha nem is nyújt olyan sokat, mint az elődje, de mindenképpen egy színvonalas, ajánlható alkotás. Szerencsére számtalan helyen tér el a filmváltozattól (a kettőnek inkább csak nagy vonalakban és karakterekben van közük egymáshoz), de éppen az szerethető benne, mint amit Irvine Welsh regényei esetében már megszokhattunk: az iszonyat humoros, élőbeszédszerű és szlengben előadott történetek, a nézőpontváltások, a pörgő akciók, az alpári humor és a mindezek mögött megbújó maró társadalomkritika.

 

Történetünk kezdetén jó tíz évvel vagyunk a Trainspotting eseményei után. Hőseink már a harmincas éveikben járnak, de nem igazán mozdult előre az életük, a bennük lévő ürességet azonban már többé nem tudja egy az egyben kitölteni a mindennapi drogozás mámora. Begbie jól megérdemelt börtönbüntetése után épp most szabadul, és természetesen bosszút akar állni mindenkin, de főleg Rentonon, aki Hollandiában él a többiektől ellopott pénzből (neki sajnos minimális szerep jut ebben a kötetben); Spud pont olyan szerencsétlen drogos lúzer, aki volt, minden kísérlete megbukik arra, hogy változtasson az életén; a Beteg Srác pedig épp visszaköltözik Skóciába, hogy egy lepukkant kricsmit felvirágoztasson, és közben nem mellékesen belekeveredik a címben is szereplő pornóiparba.

 

Rajtuk kívül szerepet kap még Nikki, a 25 éves, öregedéstől rettegő egyetemista lány, aki mellesleg prostitúcióból tartja el magát (az ő hangja üdítő kivétel ebben a férfias világban). Minden adott tehát ahhoz, hogy viccesebbnél viccesebb kalamajkákba keveredjenek, és végigökörködjék magukat a 21. század eleji Skócia nyomorán.

 

Welsh érezhetően azok számára írta ezt a folytatást, akiknek a Trainspotting is bejött. Bár jóval kevesebb szereplőt mozgat, és jóval lineárisabb maga a történet is, de minden olyan, mint régen. A szereplők ugyanolyan szórakoztatóak, a szokás szerint túlírt szöveg ugyanolyan ütős (a nyelvezetet ezúttal is sikerült többé-kevésbé eltalálni), ugyanúgy mennek a poénok és az akció, ugyanolyan elgondolkodtatók a társadalomkritikai megjegyzések, de valahogy ez az „ugyanolyanság” mégis kevés ahhoz, hogy a Pornóból is ugyanolyan kultkönyv legyen, mint az elődjéből. Az welshi-i receptet és a karaktereket ismerve már nem éreztem ugyanazt az átütő erőt és lendületet, mint korábban, de a Pornó így is olyan alkotás, amit tiszta szívvel tudok ajánlani mindenki számára, akinek bejött a skót szerző világa.