Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Lila Downs: Salón, Lágrimas y Deseo (CD)

 

Túlzás nélkül állítom, erre a pillanatra majd két éve várok, köszönhetően annak, hogy az 1968-ban született mexikói énekesnő előző albumáról (Balas y Chocolate) lemaradtam. Ezt akkor nagyon sajnáltam, hiszen kedvelem a mariachi muzsikát, nem beszélve a többi mexikói zenéről, ráadásul Lila Downs olyan hanggal rendelkezik, amelynek képtelenség ellenállni – s nem utolsó sorban azért, mert a kritikusok és a hallgatók egyaránt szerették (a Billboard top latin albumok listáján 11. helyig jutott). Mindezeken túl az évek során kapott még öt Grammy-díjat is...

 

A mostani lemezt még tavaly elkezdte írni, és egy rövid közjáték után – amikor megírta az „El Demagogo” című dalt Donald Trump választási kampányára válaszul – idén májusban végre megjelent a Salón, Lágrimas y Deseo. Hat új és hét klasszikus dal került a korongra, de mindegyiket sikerült a maga képére formálnia. A legnagyobb figyelmet az első kislemezdal, a „Peligrosa” kapta, teljesen megérdemelten. Downs itt teljes szépségében megmutatja mekkora érzelmi töltés van a hangjában: ha kell, árad, hol picit visszafogott, máskor pedig egyszerűen betölt mindent teret, kivált a befejezéskor, pont úgy, ahogyan a szerelem, és az ezzel kapcsolatos érzések felrázzák az ember lelkét. Ezt a dalt férjével, Paul Cohennel közösen jegyzi, és ebben a vágyakozástól kezdve tényleg minden benne van. Zeneileg is gyönyörű, azt hiszem, alapvetően ranchera (szentimentális vidéki mariachi), de egyetértek azokkal, akik szerint blues gitár is van benne. Akinek hozzám hasonlóan tetszett, az utolsó szerzeményként még egyszer meghallgathatja, csak ekkor már Mon Laferte társaságában énekel Downs.

 

Nem ez az egyetlen duett az albumon, felbukkan még Diego El Cigala, Carla Morrison és Andrés Calamaro, de ezek a pillanatok csak ráadást jelentenek, mert sokkal fontosabbnak érzem azt az elképesztő változatosságot, ami a Salón, Lágrimas y Deseo-t jellemzi. Kis túlzással zenei körutazáson veszünk rész Lila Downs vezetésével, amely során Mexikó minden fontosabb stílusával találkozunk, van itt cumbia, bolero, ranchera, mariachi, son jarocho – no meg pár számomra ismeretlen, mi több időnként átruccanunk a határon, aminek eredményeként némi jazz és blues színesíti a képet. A hangulatok hasonló módon váltakoznak, lassú, gyors, vidám, dühös, gyakorlatilag egy nő folyton váltakozó érzései, hangulatai képeződnek le zeneileg, de ennek ellenére úgy gondolom, megvan benne az állandóság, az erős nő, az anya nyújtotta támasz, amelyre nyugodtan lehet családot, országot és társadalmat építeni – s persze újra meg újra meghallgatni. Kár, hogy Downs európai turnéja során hozzánk nem jut el.

 

Kinek ajánlom: gyönyörű mexikói muzsika, emlékezetes énekesnő tolmácsolásában, mindenkinek ajánlott.

2017-ben megjelent album (Sony)

Az énekesnő weboldala: http://www.liladowns.com

 

 

 

Damien McGeehan: The Tin Fiddle (CD)

 

Vegyünk egy olyan jól ismert hangszert, mint például a hegedű, és gondoljuk újra. No nem teljesen, mert a jól bevált alakhoz és húrszámhoz azért ragaszkodjunk, de valamit változtassunk – csak mert változtatni néha jó dolog. Milyen lehetőség marad ebben az esetben? – megvan, fa helyet használjunk valami mást, például fémet. Feladat teljesítve, megalkottuk a fémhegedűt. Sajnos nem mi vagyunk az elsők, Írország legészakibb megyéjében, már használják egy ideje az ónhegedűt (tin fiddle).

 

Ellentétben fából készült társaival, ez strapabíróbb, lehet ütögetni, pengetni és persze vonóval megszólaltatni, gitárként tartani – a fém miatt a hangzás eltér a megszokottól, egyszóval minden adott egy különlegességre. A hangszer mellé tegyünk egy olyan muzsikust, aki korábban már bebizonyította tehetségét, és aki jól ismeri az ír zenei közeget – és aki képes arra, hogy nagyjából egy év alatt egyedül feljátssza a bemutatkozó lemezét. Igen, egyedül, ami ezen az instrumentális albumon azt jelenti, hogy a teltebb, helyenként zenekart idéző megszólalás érdekében hangsávokat kevertek egymásra, vagy más effekteket használtak (gondolom ezért nem készült videóklip).

 

Az eredmény egyszerűen bámulatos, elsőre azt hittem több muzsikus ül a stúdióban, aztán azt próbáltam értelmezni, hogy az adott pillanatban éppen miként szólaltatja meg az ón hegedűt Damien McGeehan. Egyedül abban voltam biztos, hogy szereti a vízpartokat, az élő víz hangját. Ezt nem csak az albumzáró „The Waterfall” miatt gondoltam, ami gyönyörű megvalósítása annak, ahogyan a hullámok kifutnak a partra, újra meg újra, cseppeket és habot hagyva maguk után. Több ízben sikerült eljutnom odáig, hogy amikor becsuktam a szemem, láttam a hullámzó vizet, a napfény játékát a felületen (vagy az esőcseppeket, ahogyan az McGeehan írja honlapján). De máshol is érzem az élő víz mozgását, a formák, a színek folytonos váltakozását a zenében. A lemezen hallható tucatnyi szerzemény között klasszikus és saját egyaránt megtalálható, de mindegyik megváltozik a hangszer mássága és a zenész felfogása miatt. Az említett számon kívül a pizzicato pengetéssel előadott „The Last Days Of Summer” és a jazz ihletésű „The Tinsmith” tetszett a legjobban.

 

Kinek ajánlom: a hegedűszóért lelkesedők, valamint az ír muzsikát kedvelőknek kötelező darab.

2017-ben megjelent album (szerzői kiadás)

Az együttes weboldala: https://www.damienmcgeehan.com