Főkép

„Barry Bennettet világéletében bosszantotta, hogy Barrynek hívják. Gáz név ez egy vagány, kilencéves fiúnak (aki már majdnem tíz). Az összes barátjának olyasmi neve volt, mint például Jake, Lukas vagy Taj.

Sőt, nemcsak olyasmi, hanem pontosan ez volt a nevük. Jake volt a legjobb barátja. Lukas a második legjobb és Taj a harmadik. Bár néha a sorrend megfordult, és Taj volt a legjobb. De akárhonnan is nézzük, egyikük sem kapta a Barry nevet. Nem ismert például senkit, akit Briannek hívtak volna. Vagy Colinnak. Vagy Dereknek. Vagy akárhogy, ahogy egyetlen fiúgyereket sem neveztek el 1953 óta.”

 

Tegye fel a kezét, aki még soha nem gondolt arra, milyen jó lenne, ha másmilyen szülei lennének. Mondjuk izgalmasabbak, kevésbé fáradtak, kevésbé szigorúak, híresebbek vagy gazdagabbak. Esetleg másban másmilyenek (ez mindig az adott helyzettől függ, ugyebár), vagy egyszerűen csak másmilyenek, konkrét meghatározás nélkül. Volt, aki feltette a kezét? Nos, ha igen, akkor ez a kötet neki szól, legyen bármilyen korosztály tagja, persze az a legjobb, ha 7-10 év körüli. Bár egyes elemek miatt lehet, hogy jobb, ha a kisebbeknek a szülő olvassa fel, mert akkor nem csupán a befogadás élménye változik, hanem lehetőség nyílik némi szülő-gyermek közötti beszélgetésre, ami szerintem soha nem árt, főleg, ha mindketten profitálhatnak belőle. És nem, nem arra gondolok, hogy változik a zsebpénz összege.

 

Legtöbben maximum csak ábrándoztunk róla, esetleg ki is mondtuk, amikor úgy éreztük, rettenetes nagy igazságtalanság ért bennünket a szüleink részéről, ám David Baddiel első ifjúsági regényének főszereplője, a majdnem 10 éves Barry lehetőséget kap arra, hogy új szülőket válasszon magának, ráadásul egy másik univerzumban, egy olyanban, ahol a felnőttek mindent (de tényleg mindent) megtesznek annak érdekében, hogy ők legyen a kiválasztottak. De vajon milyen szempontok alapján választ magának Barry új szülőket? És vajon velük boldogabb lesz? És ami még ennél is fontosabb, mi történik, ha nem sikerül választania a 10. születésnapja előtt, ami mindössze öt nap múlva lesz?

 

Az angol humorista remek érzékkel közelítette meg a történetet (melyhez szerintem sokat hozzátesznek Jim Field karikatúraszerű illusztrációi), ügyesen kihasználva a szülő-gyermek konfliktusokban rejlő dinamikát. Érdekes olvasni, hogy mik azok a dolgok, amik nem tetszenek a gyerekeknek, ahogy azt is, mi mindennel próbálják a felnőttek magukhoz édesgetni a gyerekeket. A kicsik egészen biztosan jókat fognak kacagni a próbanapok (igen, itt erre is van lehetőség) eseményein, míg a felnőttek az abszurdba hajló események olvasása közben elgondolkodhatnak azon, hogy ha valóban így állna a helyzet, vajon ők is hasonlóképpen cselekednének-e. És persze ott van az az egyértelmű tény is, hogy David Baddiel ezzel az egésszel görbe tükröt tart a felnőttek, és úgy általában az egész társadalom elé. Vajon tényleg ennyire rossz lenne a helyzet? Tényleg nincs más megoldás a szülő-gyerek közötti (vélt vagy valós) konfliktusok feloldására, mint a csere? És mi lenne, ha erre tényleg lehetőség lenne? Ezt választanánk vagy megpróbálnánk közelíteni az álláspontokat és kompromisszumos megoldást találni? Én mindenesetre ez utóbbiban hiszek.

 

De ne legyünk ennyire borúlátóak, lássuk meg a regényben a szórakozási lehetőséget (Roald Dahl és David Walliams rajongóinak különösen ajánlom), hiszen alapvetően ezért íródott, és hagyjuk, hogy a nagyobbak egyedül olvassák, így maguk is eljátszhatnak a gondolattal, milyen lenne lecserélni a szüleiket, de ha módunk van rá, ne hagyjuk kibeszéletlenül a dolgot, így rengeteg későbbi kellemetlenségtől kímélhetjük meg magunkat. Ráadásul a saját életünkből vett példák által megmutathatjuk a gyerekeknek, hogy egyrészt tökéletes szülő nincs (bocsi), másrészt akár hiszik, akár nem, mi is jártunk már ugyanabban a cipőben (igaz, évekkel korábban). Hálásak lesznek az őszinteségünkért – ha nem most, akkor majd később. Hacsak addig le nem cserélnek bennünket…