Bódi Attila: Lázadni veletek akartam
Írta: Gere Ágnes | 2017. 07. 21.
„A diktatúra úgy folyt be az emberek közé, mint a szurok. Mindenkire rátapadt, és mindenkit elszigetelt. A hangunk is a szurokba veszett. Csak a rendszer hangját hallottuk. Nem volt ez senkinek az anyanyelve, de aki belenőtt, mint én, ezt nem vehette észre. Aki szuroktengerben lakik, annak a szurok a természetes közege, még akkor is, ha idővel a végzete is az lesz, és belefullad.”
Lázadni veletek akartam. Sokatmondó cím; rögtön bele is szerettem, amint megláttam. Bódi Attila neve ugyan semmit sem mondott számomra, de ezen nincs is mit csodálkozni: ez az első regénye. Engem mindig valami különleges érzés fog el, amikor elsőregényes íróval hoz össze a sors: már előre bizalmat szavazok meg neki, és talán egy kicsivel több várakozással veszem a kezembe. Ráadásul ha szerző pont annyi idős, mint én, és az 1989-es év neki is éppoly jelentős eseményt nyújtott, mint nekünk itthon, akkor egy kis előnnyel indul nálam. A szerző eddig várt azzal, hogy – a diktatúrával teli gyermekkori élményeit felhasználva – meséljen nekünk, milyen szemmel látta az akkori rendszert három kamasz. (A Köszönetnyilvánítást ezekkel a szavakkal kezdi: „Tizenhat voltam, amikor úgy döntöttem, hogy író leszek. Aztán eltelt harminc érdekes év. Most már van miről írnom.”)
De kik is ezek a kiskamaszok, akik együtt akartak lázadni? A mindig „jófiú” Zoli, akit a szekusok jól ki is szúrnak, és beszervezik, mert arra alkalmas alanynak látják. Zoli pedig még csak nem is érezte magát kellemetlenül ebben a szituációban, hanem büszkén elmondta a barátainak. (Mennyire mosta át az agyát a gyermekeknek is az akkori rendszer?!) És a barátai mégsem közösítették ki, Áron és Peti örömmel vették, hogy ők hárman együtt lázadhattak. Komolytalan kis diákcsínynek indult az egész, előbb a vasúti sorompó piros-fehér sávjait egészítették ki zölddel, kihangsúlyozva magyarságukat. Majd a települést átszelő híd oldalára kezdték el felfesteni a közösen kitalált „rendszerellenes” szlogenjüket. Látszólag tehát semmi komoly, azonban mégis olyan súlyos következményekkel járt, amire egyikük sem számított.
A regény két nagy szakaszra osztható: az elsőben Zoli történetét ismerjük meg, aki a regény kezdetén húszéves osztálytalálkozóra indul Romániába – hogy szembenézzen a múltjával. Utazás közben visszaemlékezik, amelynek révén körvonalazódik számunkra a három lázadó története. De mivel a regény ezen része csak Zoli szemszögéből láttatja a múltat, a szerző szükségét érezhette, hogy ugyanezt megtegye Áronnal is; a második szakasznál tehát ő veszi át a stafétabotot a mesélésben. És bizony nekem Áron „beszélőkéje” jobban is tetszett, mert – míg Zoli csak éreztette velem, az olvasóval, hogy lappang itt valami tragédia –, Áron már osztotta a pofonokat, az események rendesen felpörögtek.
Bódi Attila legütősebb húzása talán az, hogy míg olvassuk Áron beszámolóját, és feltárul előttünk a dráma, hogy mit követelt tőlük a félkomolyan vett gyermekkori lázadásuk, olyan információk birtokába is juthatunk, amelyről Áron is csak a jelenben szerez tudomást. Ott, azon a bizonyos osztálytalálkozón. Vajon fel tudják-e dolgozni, túl tudnak-e lépni a múltjukon? (A dolog további érdekessége, hogy a harmadik barát nem szólal meg... Ennek oka is benne rejlik a regényben.)
Több indokot is fel tudnék sorolni, ami miatt nagyon könnyen meg tudtam ezt a regényt szeretni. Itt van például a hitelesség: az, hogy a történet évtizedekig érlelődött a szerző fejében-lelkében, úgy gondolom, kiváló hatással volt a végeredményre. Nem tudom, mennyi lehetett a valóságalapja, de a szerző engem úgy vezetett végig az orromnál fogva, hogy a legkisebb kétség sem férhet hozzá: ott, akkor és abban a rendszerben ez akár meg is történhetett. Aztán ott van a már említett szerkesztési mód, hogy két nézőpontból is rálátást kapunk az eseményekre. De talán leginkább az fogott meg benne, hogy olyan mélyen engedett belelátnunk mind a gyermek, mind a felnőtt „lázadók” lelki világába, és tette ezt olyan szépen, olykor már-már lírai módon, hogy én közben megemeltem képzeletbeli kalapomat Bódi Attila előtt: Igen, így kell ezt csinálni! Csak így tovább!