Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Kronos Quartet: Folk Songs (CD)

 

Bevallom, nem ismerem az amerikai Kronos Quartet eddigi munkásságát teljes mélységében. Időnként a fülem elé került egy-egy számuk, szóval nem teljesen idegenek számomra, de mivel a vonósnégyes nem az a formáció, amiért ölni tudnék, megmaradtak a „van elképzelésem, mit csinálnak” kategóriában, vagyis részleteket tőlem ne kérdezzen senki. Leginkább a kísérletezés, a különféle műfajok összeházasítása, más muzsikusokkal történő együttműködés jut az eszembe róluk – és bár semmi meglepő nincs benne, azért váratlanul ért felbukkanásuk ebben a rovatban.

 

A Nonesuch 2014-ben volt ötvenéves, és az évfordulót egy fesztivállal ünnepelték meg, ahol a Kronos Quartet a mostani album címével egyező koncertet adott, négy, szintén a kiadóhoz kapcsolható énekessel. Később stúdióban is felvették ezeket a dalokat – ez jelent meg idén júniusban. Egyetlen kivételtől eltekintve a négy muzsikus nem csinál mást, csak kíséri az énekeseket, aláfest, hangulatot csinál, időnként kísérletezik egy kicsit – és ezzel már elmondtam minden lényegest, mert ezt a kvázi kísérőzenekarosdit úgy csinálják, amire csak kevesen képesek. Látszólag csak lézengenek, halkan csatlakoznak az énekeshez, viszont ettől az adott dal hangulata sokkal markánsabbá válik, tényleg mindegyikhez hozzátesznek valamit pluszt.

 

Némileg elfogult vagyok, mert szeretem Rhiannon Giddens nemrégiben megjelent szóló albumát, ezért elsőként a közreműködésével rögzített két számot említem. A „Factory Girl” a vonósoktól kimondottan komorrá, nyomasztóvá válik, és ez kiegészítve Giddens beszédre hajazó énekstílusával valamit visszaad az ipari forradalom miatt a gyárakba kényszerített emberek érzéseiből. Sokkal játékosabb és vidámabb az albumzáró altatódal (Lullaby) ebben a szereteten kívül játékosságot érzek, és ez nyilvánvalóan jelen van a hangszerek játékában is.

 

Még nem volt időm meghallgatni Sam Amidon idei szólólemezét, ezért nagyon kíváncsi voltam az itteni teljesítményére. Szintén két szerzeményt énekel, és érdekes, hogy az albumnyitó „Oh Where” mennyire róla és a gitárjáról szól, illetve milyen hitelesen teremti meg a szomorkás hangulatot. Itt szembesül a hallgató elsőként azzal, hogy valóban képes másként gondolkodni a kvartett, és milyen komolyan veszik a kísérő szerepet. Persze azok is megérdemelnek egy kalapemelést, akik megálmodták ezeknek a klasszikus népdaloknak az újrahangszerelését. Nagyjából olyasmire gondoljunk, mintha valaki vonósnégyesre átkomponálná a „Hej halászok, halászok”, vagy bármely más közismert magyar népdalt, csak ebben az esetben ennél jóval többről van szó. Bizonyos értelemben az egyszem instrumentális tétel, a „Last Kind Words” mutatja meg teljes szépségében, mekkora lehetőség, megvalósított lehetőség van ebben az albumban.

 

Formabontó kísérlet, négy remek énekessel és négy kiváló muzsikussal. Alapvetően nem vagyok a különféle songbookok barátja, de ez a lemez elnyerte tetszésemet, hangulata, kivitelezése és minősége okán. Ideális fül- és elmepihentető bármely zűrös nap lezárásához.

 

Kinek ajánlom: az angol-amerikai népdalok kedvelőinek, illetve a Kronos Quartet rajongóinak kihagyhatatlan.

2017-ben megjelent album (Nonesuch)

Az együttes weboldala: http://www.kronosquartet.org/

 

 

 

Trio Tekke & Dave de Rose: Zivo (CD)

 

Mindenkinek megvannak a kedvenc országai, tájai, amelynek a népzenéjét valamiért a többinél sokkal jobban kedveli. Ennek oka gyerekkori emlék, ismerős által történt megfertőződés, nyaralás alatti személyes tapasztalat, vagyis bármi lehet, a lényeg, hogy bizonyos esetekben a felcsendülő dallamok sokkal személyesebb rezonanciát keltenek az emberben, mint más alkalommal. A mongol és pár egyéb mellett nekem a görög zene ilyen, és az eddig leírtakon túl még annyit fűzök hozzá, hogy miközben fontos az eredeti, akár több száz évre visszanyúló hagyományok megőrzése, legalább ennyire lényegesnek tartom az aktualizálást, vagyis az örökség modernizálását, élővé, frissé tételét.

 

Pont ezt a törekvést érzem a görög Trio Tekke esetében, akiknek ez már a harmadik albuma, és bár az előző kettőt nem hallottam, a mostani anyag kimondottan meggyőző lett. Pedig látszólag nem történik semmi különös, csak fogják a hangszereiket, és valami nagyon görögös témákat játszanak, amiket – hogy ne legyen olyan kiszámítható a végeredmény – mindenféle „egzotikus” muzsikával fűszereznek. Látszólag az „idegen” hatásokból csak egy csipetnyit használnak fel, azonban ettől mégis megváltozik a számok karaktere, és új, izgalmasan érdekes jön létre. Ez csak részben köszönhető a vendégként jelenlévő Dave De Rose dobosnak, akinek jelenléte érzésem szerint ösztönzően hatott a többiekre.

 

A legfontosabb, hogy az alapvetően szomorkás rembétiko (rebetiko) ezen a lemezen többnyire átlényegül egy sokkal vidámabb muzsikává, elég csak az első, „Crazy birds / Τρελά πουλιά” számot meghallgatni. Vagy ott van a harmadik „The ludicrous / Οι λούληδες”, a maga jellegzetes görög alapdallamával, helyenként a Las Ketchup legnagyobb slágerét idéző énekmódjával, miközben a gitárok rockos szellemben kísérnek. A sokszínűségre legjobb példa a „Cumbet”, amelyben nemes egyszerűséggel cumbia hallható. Azért nem szakítottak teljesen a rembétiko hagyományokkal, hiszen az utolsó, „Syria / Σούρια” mind hangulatában, mind hangszerelésében ezt viszi tovább, és akkor a szövegről még nem is szóltam.

 

A Zivo album nem csupán üde színfoltja az idei nyárnak, hanem egy érdekes kísérlet a rembétiko megújítására, és ahogyan a trió átalakul kvartetté, úgy jön létre valami új, amit illethetünk „Reggetika” címszóval, vagy bármi mással. Ez a lényegen mit sem változtat, a Trio Tekke friss, üde, ötletes muzsikát játszik.

                                   

Kinek ajánlom: görög melódiák és rockos alapok – főleg Hellász szerelmeseinek.

2017-ben megjelent album (szerzői kiadás)

Az együttes weboldala: http://www.triotekke.com/

 

 

 

Jupiter & Okwess: Kin Sonic (CD)

 

Azt hiszem eddig még nem írtam olyan zenészről, aki fiatalkorában abból élt, hogy temetéseken tam-tam dobolt. Erre Kongó fővárosában került sor, ahol Jean-Pierre Bokondji a szüleivel való szakítás után költözött, hogy a tanulás és a biztosra vehető karrier helyett inkább az utcán éljen – és megvalósítsa álmait. Szerencsénkre nem kallódott el, hanem csatlakozott pár együtteshez, és miután rájött, mekkora befolyással van a helyi muzsikusokra a nyugati zene, úgy döntött megalkotja saját stílusát, és a jövőben az időközben kapott becenevén (Jupiter) lép fel.

 

Ez már a formáció második lemeze, és úgy gondolom, aki első ízben találkozik muzsikájukkal, az nagy valószínűséggel nem érti, egyesek szerint miért akkora szám ez a lemez. Nyugodtan mondhatja, hogy ez nem több mint rock, pop, némi Afrikával vegyítve. Ebben van igazság, csak Jupiter & Okwess mindezt úgy csinálja, ahogy csak kevesen. Vegyük példának az afrikai zenészek által kedvelt ismétléseket, amit akár a végtelenségig képesek elnyújtani. Dacára annak, hogy az album indítása alapján ezt valamely, pár évtizeddel korábbi rocklemez is lehetne, már a második tétel (Musonsu) megválaszolta a felvetést, nem hagyják ki a repertoárból az ismétléseket. Teljes természetességgel, viszonylag rövid időtartamban tudják le ezt a kihívást – és nagyjából ugyanilyen lazán, erőlködésmentesen építkezik a zene, Jupiter bátran, jó ízléssel használ fel minden stílust. A végeredmény pedig beskatulyázhatatlansága miatt nem lehet más, mint világzene. A szövegek politikusak, bár nem mindig direktben, a jelek szerint nem egészséges a függetlenség óta eltelt több mint ötven év történéseit (korrupció, kevesek meggazdagodása, sokak elszegényedése, háborúk, ásványkincsek feketepiaca) nyíltan felhánytorgatni.

 

Érdekes hangszerelése miatt érdemes hallgatásra ajánlom a „Pondjo Pondjo” számot, Warren Ellis hegedűje és lassú, kissé merengős hangulata miatt. Aki egy kis féktelenségre vágyik, annak ott a „Nzele Momi” vagy a „Ekombe” – mindkettő garantált táncra csábítás. Hangulatok, példabeszédek, afro-rock, -beat, -funk, markáns gitárhangzás, Jupiter éneke és olyan afrikai ritmusok várják a felfedezőket, amelyekért a Kin sonic albumot muszáj több ízben meghallgatni. Én egyelőre barátkozom vele.

 

Kinek ajánlom: Afrika és a nyugat zenéje nagyon jól megfér egymás mellett, ezért ezt a lemezt mindenkinek nyugodt szívvel ajánlom.

A 2017-ben megjelent album (Glitterbeat).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/JupiterAndOkwess/