Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

Önmagának hazudik legszívesebben az ember – talán ezzel a rövid szentenciával foglalhatnánk össze leginkább az elsőkönyves francia, Olivier Bourdeaut kisregényét. És mivel mindig szebbet hazudunk magunknak a valóságnál, és persze ebben az álomvilágban mindig jobban érezzük magunkat, mint a való életben, nem csoda, hogy ez a könyv ilyen rövid idő alatt ekkora sikert aratott, hisz a Merre jársz, Bojangles? hősei is pont ezt teszik, és közben baromi jól érzik magukat.

A könyv egy igazán különös család története, akik egy olyan furcsa álomvilágban élnek, amit felhúzott szemöldökkel, de ugyanakkor irigykedve is bámulunk. Az apa, miután megunta a szigonyos légyvadászatot (sic!), felnyergel „garázsnyitogatónak” (nem baj, ha nem érted, az első oldalakon én is csak néztem), hogy az így keresett pénzéből egész nap azt csinálhasson feleségével és gyermekével, amit csak akar. Ha kora reggel koktélozni akarnak? Azt teszik. Ha este partit akarnak tartani? Akkor azt. Ha a délutánt a spanyol kastélyukban akarják tölteni, akkor irány dél, és a vakáció. Bolondozásaiknak – úgy tűnik – semmi sem szabhat határt, és a köztük lévő kapocs, a szeretet olyan erős, amit nem szakíthat szét sem a józanság, sem az őrület.

A kisregény egyik vitathatatlan előnye a hangulata és atmoszférája. Egyszerre bájos, vicces és könnyed, de mindvégig ott lappang mindenek fölött a fenyegető melankólia. Az elején, ahogy olvastam a család eszement mindennapjainak leírását, valahogy úgy voltam az egésszel, mint a regénybeli könyvkiadó az apa suttyomban írt könyvével: „nagyon vicces, és jól van megírva, de se füle, se farka”. Aztán persze hamar rá lehet jönni, hogy mire megy ki a játék. Ahogy kezd mindent elborítani a felbontatlan levelek (bizony, főleg csekkek) halmaza, és ahogy következetesen fittyet hánynak a mindennapokra, érezzük, hogy ennek nem lesz, nem lehet jó vége. A valóság végül mindig elsöpri a mesék álomvilágát…

Hiába elsőkönyves író Bourdeaut, olyan biztos kézzel és tudatosan ír, mint csak nagyon kevesen. Gond nélkül kezeli a történet érzelmi ívét – a sírva röhögős kezdettől a (röhögve) sírós vég felé –; a különböző elbeszélői síkokat (az egykori kisgyerekkori énjére visszatekintő narrátorét, illetve az apa által feljegyzett és sok mindent más fényben mutató eseményeket); valamint olyan ritkán látott eleganciával bűvészkedik a szöveggel, hogy az bár végig a határon táncol, nem lesz giccses, nem lesz tragikus, de mégis jóval többet ad, mint egy egyszerű szórakoztató történet. Számomra világos, hogy miért lett ekkora siker ez a könyv Franciaországban és világszerte egyaránt, és biztos vagyok benne, hogy a magyar olvasókat is hamarosan meg fogja hódítani.