Főkép

Ha hajókatasztrófáról van szó, többnyire mindenkinek a Titanic, netán a Lusitania jut az eszébe, pedig a világ talán legnagyobb szerencsétlensége a német Wilhelm Gustloff személyszállító-hajójával történt, amikor 1945. január 30-án elsüllyesztette egy szovjet tengeralattjáró. A Wilhelm Gustloff Kelet-Poroszország evakuálásában vett részt, a gotenhafeni kikötőből indult, a becslések szerint megközelítőleg tízezer utassal a fedélzetén, akik közül körülbelül 9400 utas veszett oda. Persze évtizedekig mélyen hallgattak a tragédiáról: mind a németeknél, mind a szovjeteknél tabutéma volt.

 

A litvániai származású, Amerikában élő Ruta Sepetys ezt a tragédiát dolgozta fel a Tengerbe veszett könnyek című regényében, amiről elmondhatjuk, hogy a lehető legtalálóbb magyar címet kapta. Három különböző nemzetiségű főhős sorsa fonódik össze a szemünk láttára, a lengyel Emília, a német Florian és a litván Joana – ők hárman mind ugyanazt akarják, bár különböző okokból, hogy feljuthassanak a hajóra. Persze addig míg Gotenhafenbe érnek, rengeteg nehézséggel kell megbirkózniuk, legfőképpen a farkasordító hideggel és az éhséggel; bujkálniuk kell főként a szovjetek, de gyakorlatilag mindenki elől. Mindannyiuknak megvannak a titkaik, ami a másikkal szemben bizalmatlanságot szül, de hamarosan rájönnek, hogy muszáj összetartaniuk, és csak együtt érhetik el úticéljukat.

 

Sepetys meglehetősen szokatlan szerkezetet és nyelvezetet használt: minden fejezet más és más szereplő szemszögéből íródott (szerencsére azon nem kellett gondolkodni, most „ki beszél”, mert a fejezetcímek a szereplők nevei voltak), ami önmagában még nem mondható egyedinek. Viszont – főleg a regény elején – ezek a fejezetek szinte vágásnyi rövidségűek, és nem véletlenül élek ezzel a szóval, mert képileg olyannyira gazdagok, hogy önkéntelenül is filmkockák ugrottak a szemeim elé. Emiatt kicsit kettős érzésem volt, nehezen rázódtam bele ezekbe a „snittekbe”. Az egyes szám első személyű beszélőmód miatt a szövegek főként a narrátor belső gondolatait, pillanatnyi érzéseit tükrözték, szinte sehol egy leírás, a környezet részletes ismertetése. Ez persze könnyített, gyorsított az olvasáson, ám nekem azért néhol hiányérzetem támadt.

 

A regény erőssége – a fent említett „haladósságon” kívül – tagadhatatlanul az, hogy mélyen hat az érzelmekre, de mégsem szentimentális, nem túlírt, nem holmi csepegős, romantikus darab. És bár az írónő biztosra akart menni, nem hagyta ki a szerelmi szálat sem, hiszen Florian és Joana között szinte kezdettől fogva vibrál a levegő, és bármennyire is küzdenek ellene, nem tudják sokáig titkolni egymás iránti érzéseiket. Ők ketten voltak a kedvenc szereplőim.

 

Én személy szerint nem vagyok az a típus, akit könnyekig meghatnak az olvasmányok, de úgy gondolom, sokaknak fog legördülni egy-egy könnycsepp az arcukon, mert Ruta Sepetys olyan fájdalmasan, érzelemdúsan mutatja be a háború kegyetlenségeit, a főhősök küzdelmét az életben maradásért, hogy nincs az az olvasó, akit ne sokkolna.