Főkép

Amikor 1991-ben magyarul is megjelent Kurt Vonnegut Bluebeard, azaz Kékszakáll című regénye, sehogy sem értettem, miért nem robbant be remekműként a köztudatba, mikor már 1987-ben tudni lehetett – habár a hivatásos kritikusok ódzkodtak elismerni ezt –, hogy a vonneguti életmű egyik sarokkövével van dolgunk.

 

Talán az lehet a gond, töprengtem, hogy a regényben nincs egyetlen valóban szerethető vagy gyűlölhető jellem? Kétségtelen ugyanis, hogy a főszereplő, Rabo Karabekian feminizmusa az áttértekére jellemzően túlzásba viszi a nők dicséretét és saját nemének pocskondiázását, és ezt nehezen lehetne pozitívumként elkönyvelni. De Rabo jótevőjével, a maradi Dan Gregoryval sem lehet igazán szimpatizálni, hiszen manapság ki lenne annyira faragatlan tuskó, hogy ne egyszerűen gondolja, de nyíltan ki is mondja a nőkről, hogy „[a]z ő dolguk, hogy gyereket szüljenek, vezessék a háztartást, és bátorítsák a férfiakat.” (173) És még az sem szolgál a mentségére, hogy mindezt a második világháború előtt fejti ki, hiszen a 19. Alkotmánykiegészítés már 1920-ban az Egyesült Államok teljes területén kiterjesztette a választójogot a nőkre, és ugyan ez még messze nem elég, de az ország egyértelműen megindult az egyenjogúság elismerése felé.

 

Ugyanakkor a nőalakok sem feltétlenül lopják be magukat az olvasó szívébe. Circe Berman fenekestül felforgatja a főszereplő életét, hiába tesz ezzel átmenetileg jót neki. Marilee Kemp kétszer is durván megalázza Rabót, aki előtt a női lélek titkai egyértelműen kifürkészhetetlenek. A fiatal korosztályt képviselő Celeste pedig enyhén szólva műveletlennek mondható, igaz, a maga radikális-progresszív felfogásával, a történelem fontosságának tagadásával valójában Circe sem különb nála.

 

Az elbeszélésmód azonban egészen különleges. A soványka cselekmény darabjait egészen eredeti módon viszi fel, úgymond, a vászonra Vonnegut. Az összetartó erőt az eseménymorzsák, az atmoszféra, a „színek” azonossága, vagy az egészen új árnyalat felvitelének kontrasztjai adják, a festő-elbeszélő ráadásul rendszeresen visszatér az egyszer már felvitt motívumokhoz, módosít, finomít rajtuk, élfényeket, árnyékokat ad hozzájuk. Mindezt ráadásul az időben összevissza ugrálva, valamelyest ahhoz hasonlatosan, ahogyan Billy Pilgrim utazik a maga térszerű, tralfamadori idejében, ám a váltások itt mintha kevésbé lennének véletlenszerűek, szabályozatlanok.

 

A dolog pikantériája, hogy Joseph Heller, aki akkortájt Vonnegut szomszédja volt, ugyanebben az időszakban dolgozott Képzeljétek el (eredetiben: Picture This) című regényén, melynek nem csupán a témája festészeti ihletettségű, hanem az alapvető elbeszélésmódja is kísértetiesen hasonlít a Kékszakálléra. A vonneguti szöveg persze töredezettebb, több benne az azonnali ismétlés (a kétszer-többször felvitt ecsetvonás?), ugyanakkor kevésbé nagy ívű és részletgazdag, kevésbé játszik rá a fény-árnyék hatásra.

 

A festészet vonneguti szemlélete ráadásul az összes művészeti ágra alkalmazható, vagyis az irodalomra ugyanúgy, mint bármi másra, emiatt a regény felfogható amolyan kvázi ars poeticának is, de mindenképp elgondolkoztat a művészi alkotás értelméről, módjáról és értékéről. Sőt, akár a fordítás metaforájaként is felfogható.

 

Az átütő siker hiányának magyarázataként marad tehát a magyar szöveg, a fordítás.

 

Még a legkiválóbb fordítóval is előfordulhat, hogy valamiért nem érez rá egy szerző vagy mű hangulatára, másrészről pedig a szemtelen pontatlanság sem feltétlenül tesz tönkre egy szöveget. Elég Szentkuthy Miklós Ulyssesére vagy a Karinthy-féle Micimackóra gondolni, hiszen mindkettőt zseniálisnak tartja a közvélemény. Kappanyos András ellenben nem mindig érzett rá igazán a legmegfelelőbb megoldásokra, és aligha csak azért, mert a Kékszakáll atipikus Vonnegut-regény, és a szerző keresetlen szóhasználata helyett egy mesterkéltebb, kimódoltabb nyelvet használ, ahogyan erre a mostani fordító rá is mutat az új kiadás utószavában (379). A magyarra újonnan áttett szöveg az előző fordítás minden efféle melléfogását helyrehozza.

 

Elsőként vegyük a regény egyik központi helyszínének nevét. Szántó György Tibor „krumplitároló hodály”-ként utal a lezárt építményre. A régi fordításban ez „burgonyás csűr” lett, ami tökéletesen pontos fordítása lehetne a „potato barn”-nak, csakhogy két szempontból is suta és színtelen. Az épület egyrészt egyértelműen a termény tárolására használ, nem pedig leöntötték vagy telemázolták burgonyákkal, másrészt a hodály – jóllehet eredeti jelentése a városi köznyelvből mára alighanem kiveszett – eleve magában hordozza a hatalmas tér képzetét, amit a szövegnek mindenképp érdemes, sőt egyenesen fontos érzékeltetni. (Vonnegutnak egyébként valószínűleg igencsak tetszett volna, ha valaki annak idején elmondja neki, hogy az oldalfalak nélküli hodályt a magyarban „seggenülő”-nek nevezik.)

 

Hasonlóan találó megoldás a „midőn” gyakori használata. Voltaképp ez a tényleges regény első szava, amely a régi fordításban „miután” lett. Ez esetben is ugyanarról a jelenségről beszélhetünk. Rabo Karabekian, aki részben a Dan Gregory által illusztrált klasszikusokból – tehát 18-19. századi vagy 20. század eleji könyvekből gyarapította szókincsét, vélhetően jobban kedvelte volna ezt a meglehetősen régies megoldást, mint a modernebb, igaz, talán pontosabb „miután”-t.

 

Szántó György Tibor, a Vonnegut-életmű hazai gondozója és így a magyar kiadásokat behatóan ismerő szerkesztő-fordító emellett a szerző sokáig legismertebb műveinek fordítója, Borbás Mária előtt is tiszteleg, és ezzel is köti a regényt a korábbiakhoz. Az „Erre varrjanak gombot!” (28), az „Ihaj!” (77), valamint az „És nem sokkal később Rothko is végzett magával”-ra adott reakció, az „Az ám” (339) mind kifejezetten borbásias megoldás, ahogy a nyelvi megszokásokat kissé felborító „a kérdésre, amit a látogatók sorra-rendre nekem szegeznek” is, melyeknek a Kappanyos-féle fordításban az „Ezt kapják ki!”, a „Juhé!”, az „Aztán Rothko is megölte magát” … „Meg”, illetve „a kérdésre, amelyet egyik látogató a másik után tesz fel” (ez utóbbi idézetpárban a kiemelések tőlem) felelnek meg. Ebben a kategóriában egyedül a „libafoszöld” (először 144) egyezik a két magyarított szövegben – Kappanyos András itt valamit nagyon eltalált, a megoldás abszolút rezonál Vonnegut nagy korszakának lefordított szövegeire, így a nyelvi leleményt Szántó György Tibor is megtartotta.

 

Az új fordítás főhajtása persze voltaképp kegyes hazugság, hiszen pusztán az eredetit, és nem a magyar Vonnegut-szövegeket tekintve nehezen találnánk kifogásolni valót a korábbi megoldásokban. Az érdeklődők kedvéért ezért idemásolom az angol részleteket: „Can you beat it?”, „Whoopee!”, „And then Rothko killed himself after that” … „Yup”, „I answer as best I can the question put to me by visitor after visitor”, no meg „babyshit-brown”, ami sem a szín, sem az eredet tekintetében nem vág egybe a magyar szóleleménnyel. Tehát mindkét fordítás pontos a maga nemében, a régi talán még pontosabb is egy kicsit, ha csak a szavakat nézzük, és mégis.

 

Se szeri, se száma emellett az olyan megoldásoknak, mint az „elménckedett” 42, „Mérget persze nem vennék rá” 63, „begolyózott” 87, „a peronon sok szép nő őgyelgett” 104, „a mesterség minden csínját-bínját megismerte” 130, „Cudar hete volt Rabo Karabekiannak!” 138, „tűsarkú topánjában” 154, „elnadrágolt gyerekek módjára hazasomfordáltunk a Modern Művészetek Múzeumából” 202, „fűvel-fával összefekszik” 212, „Összecsomagoltam a cókmókomat” 217, „boldog-boldogtalannal” 223, „pitymallatkor” 278, „karon ülő kisdedeket” 333 és „enyveskezű… siserehad” (333), hogy csak néhány példát említsek. Ezek mind-mind nem nyilvánvaló megoldások, olyan szavak és kifejezések, amelyeket olyasvalaki használna, aki az idiomatikus nyelvhasználat mellett még választékosságra is törekszik, és ezt enyhe archaizálással éri el.

 

És hogy mennyire nem triviálisak ezek a szóválasztások? Íme a korábbi fordítás azonos szöveghelyei és az eredeti megfelelők: [nem szerepel a szövegben] (he said) [jellegzetes példa arra, hogy a magyarban a „mondta” vagy kimarad, vagy valamilyen hangulatfestő, módleíró kifejezés kerül a helyébe], „Ebben nem lehetek teljesen bizonyos” (I can’t be absolutely sure about that), „többé már nem voltak otthon” (there wasn’t anybody home anymore) [az angolban idiomatikus, a metafora azonban a magyarban nem bevett, így valóban szerencsésebb valamely más, szemléletes képet használni helyette, mint amilyen a „begolyózott”], „Sok szép lány volt a peronon” (There were many beauties on the platform) [várakozás közben tétlenül ácsorgunk-járkálunk, nemcsak vagyunk; egy feminista kontextusban pedig a lány, ha nem gyerekre vonatkozik, meglehetősen lekezelően hangzik], „minden fogást elsajátított” (mastered every craft practiced in the shop) [az angol eredetin egyértelműen érződik a kimódoltság, régiesség, és ezt eleve érdemes valóban hasonlóan visszaadni], „Szép kis hét az öreg Rabo Karabekiannak!” (Some week for old Rabo Karabekian!) [a magyar sokszor igésít ott, ahol az angol megvan állítmány nélkül is, az „öreg” pedig az új fordításban a jelző minőségében bukkan, úgymond, fel, és nem önálló szóként szerepel], „magas sarkú, arany tánccipőjében” „high-heeled, golden dancing shoes” [mivel a kalpag a korábbi fordításban is szerepel, logikusnak tűnik, hogy a cipőre hasonló stílusértékű szót használjon a fordító – még akkor is, ha az egész lábfejet befedő „topán” legfeljebb a 18. században ment volna el tánccipellőnek], „úgy kullogtunk el a Modern Művészetek Múzeumából, mint az eltángált gyerekek” (slouched home from the Museum of Modern Art like whipped children) [a „kullog”-gal és az „eltángált”-tal szemben a „somfordál” és az „elnadrágol” inkább egy régebbi kor nyelvezetét idézi, vagyis a Dan Gregory által illusztrált klasszikusokét], „szexuális partnereit gyakran váltogató személy” (sexually promiscuous) [azt hiszem, nem kell megmagyarázni, melyik megoldás hangzik természetesebbnek magyarul], „Összecsomagoltam a holmimat” (I packed up my belongings) [a „holmi” és a „cókmók” nagyjából ugyanúgy viszonyul egymáshoz, mint a „kullog” és a „somfordál”], „bármilyen korú és rendű személyt” (simply anybody of any age or station) [a tömörség gyakran szerencsésebb, mint a részletezés, amennyiben mindkét megoldás ugyanazt fejezi ki], „napkeltekor” (at sunrise) [a „napkeltekor” pontosabb, a „pitymallatkor”-ban ellenben van valamiféle hangulatfestő többlet], „karon ülő csecsemőket” (babes in arms) [az angol „babe” és „baby” egyaránt az egyetemes „baba” szóból származik, ráadásul mindkettő a 14. században honosodott meg a nyelvben, az előbbi gyermekre valamivel ritkábban használt, ezért szerencsésebb egy régiesebb szóval átültetni magyarra], „tolvaj … cigányok” (thieving … Gypsies) [pontos fordítás, ennek ellenére kissé túlzottan szókimondónak hat az inkább meséket idéző „enyveskezű siserehad”-hoz képest].

 

Ám a szavak csupán szavak. A különbségek sokkal jobban megmutatkoznak egy teljes bekezdésben, bármily rövid is az. Vessük tehát össze az angol eredetit előbb a korábbi magyar szöveggel, majd Szántó György Tibor új fordításával!

 

„Ker-plunk.” Silence. „Plink-pank.” Silence. „Ploop.” Silence. That was how the song of the skylight went as my gaze probed Dan Gregory’s one indubitable masterpiece, that studio – his one work of breathtaking originality.

 

Zíí-platty! Csend. Pitty-pitty! Csend. Blutty! Csend. Így dalolt tovább a tetőablak, míg én Gregory egyetlen vitathatatlan mesterművét, ezt a műtermet fürkésztem, egyetlen munkáját, amit belengett az eredetiség levegője.

 

„Platty.” Csend. „Plitty-platty.” Csend. „Plotty.” Csend. Így dalolt az a tetőablak, miközben elbűvölt Gregory egyetlen vitathatatlan mesterműve. Stúdióját csakugyan lélegzetelállító eredetiséggel rendezte be. (126)

 

A Vonnegut-kutatás egyik közhelye, hogy a mester mennyire szerette hangutánzással megeleveníteni az élettelen tárgyakat, ezért a konkrét megfogalmazás rengeteget számít. Első ránézésre a korábbi fordításnak jobban sikerült megragadnia az atmoszférát, ám ha jobban belegondolunk, itt a tetőablakon felgyűlő és becsepegő, kisebb tócsába csobbanó esőről beszélünk, és az angolban is mindenütt fellelhető az erre utaló „pl” hangpár. A „pitty-pitty” viszont inkább valamiféle elektronikus szerkezet csipogására utal, míg a blutty a felhajtott üvegben meglóduló, mondjuk, bor hangja. Ezzel szemben Szántó György Tibor variációi egyrész szorosabbra húzzák a szöveg szövetét, másrészt a nevetséges hangzású „plotty” úgy hat, akár valami poén egy vicc végén.

 

Az angolban emellett egy másik megszemélyesítést is találunk. Nem az elbeszélő, hanem a tekintete fürkészi a stúdiót. Az új fordítás ezt kis csalással oldja meg, amennyiben a stúdió hat Karabekianra, és nem a festő (akkor még tanonc) cselekszik. Ezenkívül az utolsó szókapcsolat az eredetiben egy hátravetett jelzős szerkezet, és ennek tömörségét tördeli szét, ha vonatkozói mellékmondattal oldjuk meg ugyanezt. Jóval természetesebbnek hat, ha önálló mondat lesz belőle; az „elbűvölt” és a „csakugyan” szavak pedig ismételten a tanult-nyelviség érzetét erősítik az olvasóban.

 

Persze, mint minden, ez is ízlés kérdése, az ellenben tagadhatatlan, hogy az új fordítás összehasonlíthatatlanul jobban illeszkedik a magyar Vonnegut-kánonba, ezért sokkalta inkább megfelel a tapasztalt Vonnegut-olvasó igényeinek.

 

Summa summarum, az új fordításról elsősorban azt kell elmondani, hogy egy határozott koncepció mentén haladva oldja meg a szöveg átültetésének nehézségeit, így mindvégig következetes marad, enyhe emelkedettségével pedig határozottan a szépirodalmi stílus keretei között tartja a regényt. Nem szeretem az olyan kijelentéseket, hogy a fordítás jobb, mint az eredeti, hiszen a két nyelv, és ami ennél is fontosabb, a két befogadó közeg különbözik, a Kékszakáll most megjelent fordításáról pedig elsősorban azt érdemes megemlíteni, hogy Szántó György Tibor tökéletesen ráérzett a regény hangulatára, és ezért a korábbinál messze élvezetesebb szöveggel örvendeztetett meg minket, miközben hű maradt a mester – kissé félek kimondani, de az írás mégiscsak a konstruálás művészete – szándékához. (Ha festészeti hasonlattal akarnék élni, azt mondanám: fotórealizmus helyett impresszionista képet kapunk.) Ugyan eddig is úgy éreztem, hogy a Helikon életműsorozatát kell referenciaként kezelni, a fentieknek köszönhetően most még inkább megerősödött bennem ez a meggyőződés.