Főkép

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Trad.Attack!: Kullakarva (Shimmer Gold) (CD)

 

Nem tudom ki emlékszik még Gary Moore legendás koncertlemezére, a Live at the Marquee címűre, azon belül pedig a „Parisienne Walkways” számra. Ebben van az a rész, amikor Moore lefog egy hangot, és hosszú-hosszú ideig csak ezt halljuk. Pontosan ilyen történik az idei Trad.Attack! korongon, csak most nem gitárral, hanem dudával hajtja végre ezt Sandra Vabarna. Bevallom, nem pont ilyesmire számítottam egy világzenei albumon.

 

Viszont nem véletlenül felbukkanó egyedi esetről van szó, hanem tudatosan megtervezett lépésről, amely szervesen illeszkedik azon véleményemhez, miszerint az észt trió nem maradt az ismerős terepen, hanem továbbhaladt, és nagy utat tettek meg a progresszív világzene keresése, illetve kialakítása közben. Természetesen ez a szóösszetétel elsőre különösen hangzik, és bár tény, időnként visszanyúlnak az előző lemez zenei világához (Paevake – Sun), azért összességében bátran kísérleteznek. Ez alatt főként azt értem, hogy egyes számokban másodlagosnak tekintik a hagyományos dalszerkezetet, és sokkal nagyobb teret engednek a hangszereknek, mindenki kedvére improvizál, az adott hangulatnak megfelelően.

 

Bár több kedvencem is van a Kullakarva című lemezen, azért igyekszem nem minden szerzeményt felsorolni. Az abszolút csúcspont egyértelműen a „Metsa Kuldsed Kuningad - Golden Kings Of The Woods”, köszönhetően a rockos felfogásnak, és a korábban említett dudának. Az ének kezdetben olyan, mintha szél suttogna az erdő fái között, majd kántálássá erősödik, de jobbára csak a hangszerek hangjainak erdejében sétálunk – gyönyörű darab. Nem sokkal maradt el tőle a nyitó tétel (Talgo - Working Bee), a rockos alap ebből sem hiányzik, a doromb és a furulya érdekes színt tesz hozzá, az ének pedig mindezt megkoronázza. Biztos vagyok benne, hogy a koncerteken ez lesz az egyik favorit. Harmadikként holtversenyben két dalt dicsérek. A „Unelaul – Lullaby” nevéhez méltóan valóban nyugisabb, lassabb tempójú, a gitár és a furulya a meghatározó, és persze az ének megnyugtató hangjai gondoskodnak az altatásról. De ugyanilyen fontosnak érzem az utolsóként felhangzó és egyben címadó „Kullakarva - Shimmer Gold” kompozíciót. Ez a leghosszabb a lemezen, több mint tíz perc, és ennek megfelelően komplex, váltakozó hangulatokkal, hangszereléssel. Álomszerűen elmaszatolt énekhangokkal indít, és ez a misztikum megmarad a hangszerek belépése után, révülés, vagy ha jobban tetszik, akkor pszichedelia ölel körbe bennünket.

 

Maximálisan egyetértek azokkal, akik szerint a Trad.Attack! senkire sem hasonlít, és ez a kísérletező hang csak gazdagítja a világzenét. Egyértelműen fejlődésnek, továbblépésnek tartom az idei, sorrendben második lemezüket, és csak remélni tudom, hogy egyszer élőben is láthatom őket.

 

Kinek ajánlom: progresszív világzene Észtországból, minden újdonságra vágyónak melegen ajánlom.

2017-ben megjelent album (Trad.Attack!)

Az együttes weboldala: http://tradattack.ee/

 

 

 

Teyr: Far From The Tree (CD)

 

Tetszik az album borítója, amely előterében egy szobor látható (Billy Wynter alkotása), de ne valami hagyományos emberábrázolásra gondoljunk, mert ez bizony nem más, mint a juharfa termése. Ezek szoktak propellerként pörögni a levegőben, és többnyire a fa közelében érnek földet, hogy aztán a következő tavasszal magoncként elkezdjék életüket. A lemez címe ellenben arra utal, hogy ezúttal messze kerülünk az anyafától, amit világzenéről lévén szó úgy értelmezek, hogy a muzsikusok tiszteletben tartva az eredetit, a hagyományokat, valami újat hoznak létre.

 

Az alap, amit felhasználnak, az ír, a kelta, a skót, a brit és nem utolsó sorban a cornwalli népzene, ami a kezük alatt tulajdonképpen nem változik meg, csak némileg átalakul. A lemezen közismert számok feldolgozását halljuk – ez nyilvánvalóan hátrányt jelent a külföldiek (miként jómagam) számára, hiszen az esetek többségében nem ismerjük az eredeti verziókat, így teljes szépségében nem csodálhatjuk meg mindazt, amit a trió létrehozott. Az instrumentális és a vokális szerzemények nagyjából egyensúlyban vannak, aztán van itt jig és reel és ezzel nagyjából eldőlt, hogy zenéjükben az ír hatás a döntő.

 

Az, hogy mire számíthatunk, nagyjából az első tételnél kiderül, hiszen az instrumentális „Reeds & Fipple” főként Dominic Henderson uilleann dudájára épül, Tommie Black-Roff harmonikája és James Gavin gitárja csak diszkréten kíséretet biztosít. Mielőtt a bátortalanabbak a stop gomb felé mozdulnának, felcsendül a következő szám (Banks of the Newfoundland), ez a kivándorlásról szóló dal, és az ének szerintem mindenkit meggyőz arról, hogy a Brit-szigetek fokzenéje a trió értelmezésében szerethető, újszerű formában él tovább. Az esős hangulat továbbra is rányomja bélyegét a helyi muzsikusok kedélyállapotára, azonban amit a Teyr csinál, az még azoknak is tetszeni fog, akik egyébként ódzkodnak az efféle muzsikától. Nekem legjobban a „False Lady” tetszik (ez látható a videón), mert a szomorú balladát úgy formálták újra, hogy ha csak a zenét hallom, akkor valami sokkal vidámabb témára gondolok. Persze esetükben nem az ellentéteken van a hangsúly, hanem az újraértelmezésen, ráadásul ez a folyamat náluk természetességgel párosul, aminek köszönhetően a végeredmény egyszerre hat autentikusnak és újszerűnek.

 

Kinek ajánlom: kelta, ír, angol és effélék kedvelőinek kötelező lemez, mely a jövőbe vezet.

2017-ben megjelent album (Sleight Of Hand Records)

Az együttes weboldala: http://www.teyr.co.uk/

 

 

 

Ani Cordero: Querido Mundo (CD)

 

Mivel előzetesen meghallgattam az énekesnő előző, 2014-es lemezét, van némi összehasonlítási alapom, és ez alapján azt mondom, zeneileg az idei korong sokkal változatosabb, picit mintha markánsabban lenne jelen benne a rock. Ha csak egyetlen mondattal kellene leírnom őt, akkor azt mondanám, hogy ő a modern és szerelmes Joan Baez, aki gitárjával és főként szövegeivel a jobbítás szándékával mesél világunk aktuális állapotáról.

 

Nyelvi korlátok miatt (végig spanyolul énekel) a mondanivaló csak korlátozott mértékben jut el hozzám, de aki rászánja az időt, az a hivatalos honlapon talál pár dalszöveget spanyol és angol nyelven. Egy biztos, az albumindító „Corrupción” abból a szempontból is „leg”-nek számít, hogy ennek a refrénjét a legkönnyebb megjegyezni, illetve sajnos ez a jelenség, mármint a korrupció bennünket sem kímél. „Corruption is killing us…It’s disintegrating all that’s noble and good.”

 

A hangszerek egyszerre panaszosak és dühösek, hol a gitár, hol a trombita viszi a prímet, miközben az ütőhangszerek finoman alápakolják a ritmust. Tetszik, akárcsak a harmadik dal, a szintén klipes „Me Tumba”, csak ez cumbia alapokkal bír (valamint politikus szöveggel), amit rockos gitárjáték ellenpontoz. Nem ez az egyetlen latinos nóta, hiszen a „Sacalo” salsa ritmussal oldja a szöveg komolyságát. A szerelmes dalokra meg jó példa a záró, keserédes „Luto Por Nuestro Amor”, ez újfent rockos tétel, kicsit elszállós zenével.

 

A Puerto Rico-i születésű, New Yorkban élő Ani Cordero gyakorlatilag saját dolgát nehezítette meg ezzel a változatos lemezzel, hiszen kis túlzással minden számban másként kell énekelnie. Ez a szememben azonban inkább előny, mintsem hátrány, miként azért is dicsérem, hogy milyen jó muzsikusokat gyűjtött maga köré, kivált a trombitás Omar Akil Little játéka tetszett. Szívesen megnézném őket élőben, ahogyan ezt a pop-rock-világzene koktélt feltálalják.

 

Kinek ajánlom: politikus-szerelmes-latinos világzene Amerikából – mindenkinek.

A 2017-ben megjelent album (szerzői).

Az énekesnő weboldala: http://www.anicordero.info