P. G. Wodehouse: Az aranyifjú

Nem sokkal az idei könyvhét előtt vált világossá számomra, hogy a világzenék keresgélése és hallgatása közben nálam háttérbe szorult a honi könyvkiadás szemmel tartása. Ennek folyományaként némileg szomorúan vettem tudomásul, hogy a Ciceró szorgalmas ténykedésének kézzelfogható következményeként megjelent Wodehouse-kötetek nem anyagiasultak a könyvespolcomon. Bánatomat csak fokozta az a tény, miszerint hiába az évekkel korábban, tisztességben megőszült sámánokat megszégyenítő jövőbelátással megálmodott, tekintélyes nagyságú polcrendszer, a fránya fizikai törvények gátolják a bátran szárnyaló gyűjtőszenvedély kiteljesedését – magyarul eljutottunk arra a pontra, amikor nem csupán egészségtelen zsúfoltságról beszélünk (a kétsoros tároláson már rég túljutottunk), hanem helyhiányról, ami sorozatok esetében felveti a kérdés: hogyan tovább? Hagyjam félbe, a java már úgyis ott figyel egymás mellett, vagy ha megveszem a hiányzó címeket, akkor mégis hova tegyem? Válasszam ketté, és az Európás kiadásoknak máshol keressek helyet? Ezzel nem fordítanám ki sarkából az Univerzumot, és lökném a vigyorgó Káosz karjaiba?

Mindez átfutott a fejemen a Vörösmarty téren, miként azt sem felejtettem el, hogy előzetesen minimális vásárlást határoztam meg célként – de minden okos, illetve mértékletes elképzelés elillant mellőlem, amikor kézbe vettem a hiányzó köteteket. Így hamarosan anyagilag szegényebben, ám lelkiekben gazdagabban távoztam a Ciceró standjától. A lelkiismeret-furdalás legcsekélyebb nyoma nélkül odahaza azonnal átcsoportosítottam az olvasásra váró könyvek sorrendjét, és a következő munkanapon már az egyik újdonsággal a kezemben vágtam neki a közösségi közlekedés jelentette cseppet sem veszélytelen kihívásának.

A fülszöveg szerint Az aranyifjú a szerző korai zsengéi közé tartozik, ami igaz, hiszen eredetileg 1910-ben jelent meg könyv alakban – de ez igazából nem jelent semmit, mert ebből a korszakból ismerek gyöngyszemeket és kiforratlan műveket egyaránt. Az első pár oldal után kiderült, ez a regény nagyjából az előbb említett két kategória között félúton helyezkedik el, vagyis nem okoz olyan katartikus élményt, mint Psmith kalandja a vidéki Angliában, viszont kellőképpen szórakoztató, és több ponton eltér a későbbi írások szereplőinek, problémáinak ábrázolásától.

Ok, Jimmy Pitt, a főszereplőnk és hősszerelmesünk sokban hasonlít Psmithre, főként megrendíthetetlen optimizmusuk, illetve embertársaik iránti kedvességük, segítő szándékuk fakadt egy tőről. A leglényegesebb eltérés a két karakter között nem más, mint az anyagi helyzet. Pitt számára nem okoz gondot a klubtagsági befizetése vagy egy baráti kölcsön folyósítása, egészen más jellegű problémái vannak. Igen, szerelmes.

Ezzel el is érkeztünk Wodehouse otthonos világába, ahol az élet nem egyszerű, de nem olyan végletesen elkeserítő, mint ahogyan azt a hajléktalan munkanélküliek láthatták a korabeli nagyvárosok szegénynegyedeiben. Cseppet sem túlzás ezeket a történeteket Hollywood vagy a Broadway boldog befejezést ígérő produktumaihoz hasonlítani (ebben az esetben több mint hasonlóságról van szó, hiszen az ajánló szerint a regény színpadra is került, és Jimmyt Douglas Fairbanks alakította). Ezzel még korántsem teljes a lista, hiszen másik színházban John Barrymore játszotta a főszerepet, és kétszer filmet is forgattak belőle...

„A kőkorszaki ember, aki egy furkósbottal intézte az udvarlást, sosem esett abba a hiába, hogy bocsánatért esedezett, amikor kis menyasszonya fejfájásra panaszkodott.

Jimmy sem kért bocsánatot. Eszébe sem jutott. Kőkorinak érezte magát. Szíve vadul kalapált, az elméje szédítően örvénylett, az egyetlen értelmes gondolata az első néhány pillanatban az volt, hogy ezt már sokkal korábban meg kellett volna lépnie. Ez látszott ugyanis a helyes iránynak: felkapni a lányt és maguk mögött hagyni a nagybácsikat, apákat és a birodalom szőke főrendjeit.”

Úgy gondolom, ez a sztori egyfajta előjáték, mondhatni Balandings és vidéke, valamint Lady Constance főpróbája, miként a gyémántokkal sem csak most találkoztam. Ennek ellenére a történet rendelkezik az izgalom fenntartásához szükséges mennyiségű fordulattal, a szereplők egy része van annyira lökött, ami garantálja a szánk sarkában tartósan megtelepülő mosolyt, a leírások és a párbeszédek pedig már azon a szinten vannak, amelyekért az egész világon rajonganak az emberek, és amiket előszeretettel idéznek beszélgetések közben. Az előtt pedig gondolkodás nélkül megemelem a kalapomat, ahogyan a szerelmet, a férfi és a nő egymásra találását, a boldogságot helyezi mindenek fölé.

Akárcsak a többi Wodehouse-sztorit, ezt is nyugodt szívvel ajánlom minden angol humor kedvelőnek, és azoknak a javíthatatlan romantikusoknak, akik még ebben az életben szeretnék megtalálni az igazit, és ennek érdekében nemcsak a menet közben felmerülő akadályok elhárítására készek, hanem arra sem restek, hogy szembenézzenek önmagukkal, és tisztában legyenek azzal, mit várnak el, és ami még fontosabb, mit adnak az életre szóló kapcsolatban.

Kalandra, illetve olvasásra fel.

Wodehouse életrajz