Főkép

Előzőleg olvashattuk már a szerző A tűz kapui című történelmi regényét, amely messze kiemelkedik az általam eddig olvasott ógörög témájú művek sorából. A thermopülai csata leírása (fel- és levezetéssel együtt), amikor is egy maroknyi spártai (plusz segédcsapatok) szállt szembe a perzsa ármádiával, egyszerűen fenomenálisra sikeredett. Ezért amikor újabb regénye jelent meg magyarul, egy percig nem haboztam, azonnal beneveztem rá.

 

Ez a történet peloponnészoszi háború egyik leghíresebb alakjáról, az athéni Alkibiadészról szól, akinek varázslatos egyénisége szinte valamennyi kortársát lenyűgözte. A népszerű szónok és hadvezér ugyanis kiválóan értett a tömegek befolyásolásához, legyen szó a hadseregnek tartott lelkesítő beszédről, vagy az athéni népgyűlés elbűvöléséről. De nem csak beszélni tudott, hanem a kor szokásainak megfelelően testét sem hanyagolta el, ha tehette naponta ment edzeni. Személyével kapcsolatban csupán két véglet létezett: feltétlen rajongás, vagy engesztelhetetlen gyűlölet. Ez utóbbi miatt pályafutása során több ízben is kénytelen volt elhagyni Athént, és annak ellenfeleinél keresni menedéket. Száműzetéseiben nem csupán államférfiúi ténykedése játszott szerepet, hanem azok a nők is, akik időnként erkölcsöt és tisztességet feledve kötöttek ki az ágyában. Első spártai tartózkodásának például Agisz király feleségének elcsábítása vetett végett.

 

Mai mércével Alkibiadészt igazi „karrierista politikusnak” mondhatjuk, aki a mindenkori helyzetnek megfelelően változtatja álláspontját, és saját érdekében bárkivel képes szövetkezni. Azt, hogy ne csupán egy megszerkesztett életrajznak érezzük a történetet, a szerző egy másik szereplő középpontba helyezésével éri el. Polemidész, a veterán katona, miközben a börtönben várja a tárgyalását, amelyen gyilkosság miatt halálra fogják ítélni, elmeséli pályafutását Iászónnak (s mintegy mellékesen az olvasónak is).

 

Mintegy mellékesen pedig képet kapunk a korabeli tengeri hadviselésről, azt például nem tudtam, hogy a hajókat időnként partra kellett vontatni, hogy kiszáradjanak. Az a rész pedig egyenesen az Iliászt idézte fel, amikor a Szicília meghódítására induló hajóhad tételes névsorát olvastam. Legalább ennyire érdekes voltak a politikai intrikákról szóló részek. Legalább annyira mocskos trükköket alkalmaztak az ellenfelek kicsinálására, mint manapság. Hamis tanúk, jól időzített tárgyalások, ésatöbbi – mindezek után csoda, hogy a demokrácia egyáltalán fennmaradt.

 

Kicsit nehezen indul ugyan a történet, de ha sikerül elkapni a hangulatát, olyan történelmi regényt olvashatunk, amely Thuküdidésznél rövidebben, és nem utolsó sorban jóval modernebben foglalkozik a peloponnészoszi háborúval.