Főkép

Valamit nagyon tud a 2014-es irodalmi Nobel-díjas Patrick Modiano, hisz sorra írja egymáshoz kísértetiesen hasonlító kisregényeit (már több tucat jelent meg belőlük hazájában, de idehaza is már a hetediknél tartunk), és az a szűk réteg, akit rabul ejtett, mindig kapva kap az alkalmon, ha új műve érkezik. Persze nekem sem volt kérdés, hogy elolvasom-e a most megjelent Felejtett álom című alkotást. És azt kaptam, amit vártam: egy újabb tipikus Modianót.

Ahogy megszokhattuk, ennek a kisregénynek sincs túl bonyolult története: egy mindvégig névtelenül és „körvonaltalanul” maradó író emlékszik vissza egy jó harminc évvel korábbi időszakra, amikor összeismerkedett egy titokzatos párral, Gérard van Beverrel és barátnőjével, Jacqueline-nal, akik éppolyan számkivetett idegenként bolyongtak a téli Párizsban, akárcsak narrátorunk. Pont úgy néznek ki, és ránézésre úgy is viselkednek, mint bármelyik korukbeli, de igazából egyikük sem képes beilleszkedni a való életbe. Hiába telnek a szürke, homályos napok, nem kerülünk közelebb hozzájuk; egy-egy jelentéktelen vonásnál (a férfi kaszinókba jár, a nő a hideg ellenére is bőrdzsekit visel, és sokat dohányzik) nem kapunk többet.

Modiano hiába ad fel néhány olyan fordulatot, ami révén elindulhatna a cselekmény valamerre (narrátorunk lop a nő kedvéért, majd együtt elszöknek Londonba), ez végül sosem történik meg. Marad ez a hihetetlen elmosódottság, monotónia és kontúrnélküliség. Talán ennyire homályos és megfejthetetlen alakokkal még a francia írónál sem találkozhattunk eddig. Ebben a világban minden mulandó, minden felszínes. Ahogy múlik az idő, minden történés újra ismétlődik, minden figura új formában tér vissza (a franciaországi alakoknak és eseményeknek mind megjelenik az angliai megfelelője), de nem változik soha semmi. Jelent-e az élet bármit is? „Ha volna itt egy papírlap, fölszabdalnám. És minden kis fecnire fölírnék egy nevet vagy egy helyet… Aztán megkeverném, és szétteríteném őket az asztalon, mint a kártyalapokat. Másfél tucat név és cím, és én vagyok köztük az egyetlen kapocs. Mi közöm épp ezekhez? Mintha egy álomban élnék, de bármikor fölébredhetnék, ha veszély fenyeget. Csak fölállok az asztaltól, és szertefoszlik, elillan minden. Nem marad más, mint egy alumíniumkoffer és néhány papírfecnire firkált név és hely: rajtam kívül senkinek nem jelentenek semmit”.

Modiano könyve szokás szerint nem könnyű olvasmány. Megfoghatatlan szereplői nem szerethetőek, és nincs igazi történet sem; sőt, tovább megyek: már sokszor olvasás közben is sok minden kiesik, és nem marad más, mint egy furcsa hangulat, különös érzés, amely azonban (a többi Modianóhoz hasonlóan) még évekkel később is előjön, és hipnotikus erővel vonz a francia szerző különös világához. Talán nincs még egy olyan szerző, akit ennyire érdekel az emlékezet és a felejtés működése, a folyamatos és értelmetlen sóvárgás valami több, szebb után, vagy az élet megfoghatatlansága és az emberi kapcsolatok működésképtelensége, mint a 2014-es Nobel-díjast. Akik eddig szerették, azoknak a Felejtett álom is tetszeni fog; akik pedig még nem ismerik, tegyenek vele egy próbát. Igazán furcsa és eredeti élményben lehet részük.