Főkép

Melankolikus hangulatú képek díszítik Jostein Gaarder elvileg gyerekeknek szánt, de felnőtteket is gondolkodásra késztető, csodaszép könyvét, melyben csak kérdések vannak, oldalpáronként egy, talán kettő. Így aztán elolvasni pár perc ezt a könyvet, megválaszolni a kérdéseit azonban egy élet sem elég.

 

Megértem, ha valakit ez így elriaszt. Már Akin Düzakin illusztrációi sem olyanok, amilyeneket a legtöbben gyerekkönyvbe valónak gondolnak. Engem kicsit Rofusz Kinga stílusára emlékeztetnek a török származású, de Norvégiában élő Akin művei, még ha nem is annyira elvontak – illetve Brian Selznick is valami hasonló, szemcsés technikát alkalmazhatott A leleményes Hugo Cabret illusztrálásakor. A piros színt mellőző képekre felnőtt fejjel könnyű rámondani, hogy szomorúak, nyomasztóak, ám meggyőződésem, hogy a legtöbb gyerek nem asszociálna annyi negatívra. Számomra leginkább békésnek, néha nosztalgikusnak tűnnek a képek, de tény, hogy mindig kapcsolódnak a Gaarder által feltett filozofikus kérdésekhez – melyek között az is felmerül, hogy mi van a halál után…

 

Mégis úgy gondolom, jó és helyes ezt a könyvet gyereknek a kezébe adni, de lehetőleg úgy, hogy a felnőtt (legyen bár szülő, testvér vagy pedagógus) maga is készen álljon szembenézni a kérdésekkel. Melyekre, lévén a filozófia (de még inkább, az emberi élet) legnagyobb kérdései közül valók, sokszor nehéz válaszolni, vagy épp sokszor nincs egyetlen jó válasz rájuk. Viszont remek lehetőséget ad a könyv arra, hogy beszélgessünk a benne foglalt kérdésekről.

 

Van egy idézet Gaardertől a kötet hátulján: „Mindig azok a legveszélyesebbek, akik kérdeznek. Válaszolni már nem olyan veszélyes.” A Sofie világa szerzője ebben a rövidke, ám annál fajsúlyosabb kötetben sem hazudtolja meg magát, és valójában játékra hív. Tudom, nem könnyű észrevenni a derűt ebben a könyvben, hiszen veszélyes kérdések ezek, és egyik-másikra, ha meggebednék, sem tudnám magam sem a választ (vagy hogy igaz-e, amit válaszolni tudok), mégis úgy érzem, Gaarder okkal bízik abban, hogy a gyerekek élvezni fogják a kérdezősködést, az agyalást. Ahogy a múlt évi interjúban is mondta, ő úgy döntött, sosem fog felnőni, mindig gyermeki nyitottsággal áll majd a világhoz, és ezt tükrözi ez a könyv is. Szóval én azt mondom, ne ijedjünk meg a kérdésektől, mert páratlan élmény elgondolkodni rajtuk, keresni a magunk válaszait, és örülni minden egyes válasznak, amire találunk.