Főkép

A Bécs ostroma a 2017-es Könyvfesztiválra jelent meg magyarul. Hazájában, Romániában egy évtizeddel korábban, 2007-es megjelenésekor már hangos sikert aratott, s elnyerte a Román Akadémia Ion Creangă irodalmi díját, a Román Írószövetség díját, a Román Írószövetség Kolozsvári fiókjának Év könyve-díját, az Observator cultural folyóirat díját, a Tribuna folyóirat Év könyve-díját, a Familia folyóirat Octav Șuluțiu-díját… 2016-ra pedig a külföld is felfedezte: megjelent francia fordításban, és fordítottak belőle lengyelre is.

 

Érdekes módon mi, magyarok mégsem figyeltünk fel rá: mindössze a Lettre-ben jelent meg belőle egy rövidebb részlet, amelyet a korabeli kritika nemes egyszerűséggel „postástörténet”-ként határozott meg. Most azonban, hogy végre teljes terjedelemben megismerhető magyarul, talán megérhetjük, miért váltott ki akkora lelkesedést Romániában. Ízig-vérig európai könyv ugyanis, továbbá erdélyi könyv (s mint ilyen, egy kicsit magyar), továbbá van valami hihetetlenül groteszk abban, ahogyan szereplőinek és alakjainak sorsát összefűzi egy hamisítatlan nagyregényben – évtizedekkel a nagyregény-műfaj állítólagos kiürülése után.

 

Horia Ursu a maga 1948-as születési dátumával maga is korszakok tanúja. Fanyar humorú regénye azonban széles panorámával rajzolja meg Románia (itt pedig különösen Erdély) múltját és jelenét a Monarchia boldog békeidejétől az Erdély „visszatérése” utáni zűrzavaros és tragikus időkön át egészen a ceaușescui szocializmus sötét pillanataiig. Mindezt úgy, hogy a történet nem egy ország, egy régió vagy egy nép története: pusztán néhány, szinte anekdotába illően csetlő-botló, egyszerre tragikus és komikus szereplő életének meséje.

 

Az idő 1995, a helyszín pedig egy kitalált erdélyi kisváros, Végakna (amely a fülszöveg szerint egyszerre lehet Nagybánya, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyszeben, Gyulafehérvár, Marosújvár és Nagyenyed, de nekem – valószínűleg azért, mert csak kevés helyet ismerek Erdélyben – más párhuzamok is eszembe juttottak), s amely a maga román, osztrák, német, magyar, francia, örmény, zsidó (ha ezt külön kell írni) és szovjet történetével küszködik és birkózik: miközben igyekszik egy tönkrement szocialista ország vidéki fészkéből egy nyugati típusú, modern, kapitalista demokrácia múltjára büszke, s folyamatosan fejlődő vidéki bástyájává válni. Nem sok sikerrel.

 

Itt mindenkinek van egy története a múltból. Mindenkinek van egy nemkívánatos folt a múltjában. És mindenki büszkélkedhet egy fontos őssel. Bécs ostroma a regény szereplői számára nem a visszavert török támadásokat jelenti a 16-17. században (bár ez közös történelme magyarnak és románnak), s még csak nem is azt a folyamatot, amikor a 19-20. század fordulóján az európaizálódó Bukarest megpróbálta kulturális és gazdasági értelemben is „befogni” Budapestet és „megostromolni” Bécset. Bécs sokkal inkább az elérhetetlen szimbóluma: valami, ami többet és mást jelent, mint a nagybetűs Nyugat. Olyasmit, ami nem Kelet-Európa, nem Közép-Európa, nem mondvacsinált centrális tér és nem periféria. Olyasmit, ami Románia, és a fiktív Végakna számos oknál fogva nem lehet.

 

De azért nem szabad elkeseredni: a feltűnően rövid és feltűnően hosszú fejezetek váltakozása, a kifejezetten sokatmondó nevű szereplők (Flavius-Tiberiustól Húsvágó úrig) kalandjai időben és térben, a közhelyek furamód nekünk, magyaroknak is ismerős sokasága valahogyan segít megbarátkozni a helyzettel. Azok vagyunk, akik, és ott, ahol élünk. S akár csinálhatjuk jól is a dolgainkat. Horia Ursu regénye keserű fintor, roppant könnyed filozófiai regény, igazi kelet-közép-európai kalandozás. Csak ajánlani tudom.