Főkép

Mindig is szerettem a párhuzamosan vezetett történeteket – amikor az egyik oldalon megismerhetjük a „fő” szálat, a mindig helyesen cselekvő hősöket, a sokszor meglehetősen unalmas jókat, míg a másikon ott van az ellenség, a „gonoszok”, akik általában sokkal bonyolultabb motivációkkal, összetett érzelmekkel rendelkeznek, és sokkal érdekesebb helyzetekbe kerülnek. Legutóbb meséltem a Skywalker-famíliáról, akik a Halálcsillag felrobbantása után sem lazsálhatnak, hanem bizony minél gyakrabban borsot akarnak törni a Birodalom orra alá, most pedig következzen Darth Vader, aki kudarcot kudarcra halmoz (elvégre nemcsak a Halálcsillagot „engedte” megsemmisíteni, de a Lázadók utána következő akciói ellen sem tudott érdemben fellépni), emiatt pedig az Uralkodó mélységesen csalódott benne.

 

Mennyivel érdekesebb ez a Vader-kép, mint amit a filmekből ismerhetünk! A csupán látszólag rendíthetetlen Sith, aki hiába rendelkezik szinte korlátlan hatalommal, aki hiába tudná pillanatok alatt megölni a teljes birodalmi vezérkart, mégis kénytelen eltűrni, hogy parancsolgassanak neki. Hűséges a mesteréhez, de közben pontosan tudja, hogy „a Sith módszere az árulás”, úgyhogy amikor kiderül, hogy az Uralkodó már potenciális utódokat vizsgáztat, ráébred, hogy neki is lépéseket kell tennie a jövőjére nézve. Nagyon izgalmas belelátni a fekete páncélos lovag érzéseibe – egyenesen felvillanyozó, hogy ott nemcsak ürességet, hanem valódi érzelmi konfliktusokat, súlyos tragédiákat és a múlt állandó fenyegető árnyát találjuk. Nem túlzás azt mondani, hogy Kieron Gillen már ebben a hat füzetben összetettebben árnyalja Darth Vadert, mint mondjuk a teljes eredeti filmtrilógia...

 

És ez még tényleg csak a kezdet, hiszen ehhez egy meglepően jól működő szereplőgárdát szedett össze. Vader maga is tagja lesz egy csapatnak, társai pedig dr. Aphra (renegát régész és droidok reaktiválásával foglalkozó hacker, aki mindig is egy olyan menő parancsnokra várt, mint Vader), egy asztromechnek kinéző orgyilkosdroid és egy kínzómester protokolldroid. C-3PO és R2-D2 „besötétítése” elsőre bizarr ötlet, de zseniálisan szórakoztató párost alkot a két droid – a szokványos sutácska, sokszor inkább kínos droidhumor helyett kemény cinizmust és vérbő fekete humort kapunk, ami Aphra beszédes lendületességével párosulva ügyes ellenpont a szótlan, magányos Vaderrel szemben. Egyelőre még csak a történet elején tartunk, de remélem, hogy még sokáig követhetjük ezt a csapatot...

 

Az külön érdekes, hogy gyakran kapcsolódik a Vader története a Skywalker lesújt cselekményéhez – ez részben persze hátrány (mert úgy lesz „teljes” az élmény, ha az ember mindkettőt olvassa, ráadásul érdemes a fővonallal kezdeni), részben viszont előny, hiszen így az adott eseményeket sokkal több szemszögből megismerjük, sokkal jobban átlátjuk a következményeket és az összefüggéseket.

 

A rajzokat tekintve szerintem most sincs okunk panaszkodni: Salvador Larroca emberarcaival ugyan nem vagyok megelégedve (szerintem nagyon vázlatosak és nem eléggé kifejezőek), de minden más kifejezetten szép, részletgazdag, tulajdonképpen kiválóan megfelel ehhez a stílushoz. Külön említést érdemelnek az űrhajói és az űrbéli látképei – némelyiket nagyon sokáig lehet böngészni, annyira jól néznek ki.

 

Úgy érzem, Kieron Gillen nagyon jól megtalálta az arányt az „újítás” és a „hagyomány” között: míg Aaron a Star Wars fősorozatban inkább az utóbbit preferálta, és mélyen belemerült a nosztalgikus hangulatba, addig Gillen jobban eltolta a stílust az eredetibb megközelítés felé. Hiába tűnik egy csomó minden ismerősnek, mégis képes annyit frissíteni a koncepción, hogy az ne tűnjön „újrafelhasználtnak”; az pedig már önmagában is lenyűgöző teljesítmény, hogy összetett figurát faragott Darth Vaderből (az utolsó oldalak drámája az egyik legemlékezetesebb pillanat, amit valaha Star Wars-hoz kapcsolódó kötetben olvastam). Örülök, hogy ez a sorozat is megjelenik magyarul, szerintem kifejezetten érdemes belenéznie mindenkinek, aki érdeklődik a világ iránt – nem fogja megbánni.