Főkép

Ha sokat várok egy könyvtől, általában egyáltalán nem szokott érdekelni, miként is néz ki. Szabó T. Anna tavaly megjelent novelláskötete, a Törésteszt esetében azonban különösen fontossá vált számomra a történetek csomagolása. A könyvborítón ugyanis egy aranyszőke hajú, ártatlan tekintetű, nagy, kék szemekkel a világba bámuló alvóbaba fényképe látható félközelből, sejtelmes, zöld háttér előtt, súroló fényben: csupa finom, nosztalgikus érzést keltve a nézőben. De nagyon zavaró, hogy játékbabához mérten szokatlanul illetlen, fél vállát mutogató vagy fél válláról lerántott kötött ruhácskát visel, s csak valamiféle maszatos, poros, koszos üveg mögött – vagy netán egy piszkos tükörben tükröződve – láthatjuk őt.

 

Nem tudom, kinek a választása volt a fotó – egyébként Szilágyi Lenke felvétele – de tökéletesen felkészített arra, ami a könyvben szereplő elbeszéléseket olvasva bekövetkezett bennem: ezekben is makacsul kerestem, sőt, olykor megtalálni véltem szépségeket, finomságokat, nosztalgiákat, de azután mindig kiderült, nem stimmel valami. Sőt, semmi sem stimmel. A szereplők életei, érzelmei, vágyai mind zűrzavarosak és zsákutcások. S ahogyan a képen szereplő babáról is nehéz megmondani, sír-e, vagy csak épp cseppfoltos az üveg, hogy magát kelletve meztelenítette le a vállát, vagy durván letépték a ruháját, ugyanúgy, a kötet írásaiban is ambivalens érzelmek, kusza sorsok, félelmek, agresszió, reményvesztés, csábítás és bánat keveredett.

 

És mindegyik nőkről szólt: ám valami elképesztő eltávolítással. Olyannal, ami képes rá, hogy higgadtan, szinte riporteri vagy tudósi precizitással szólaltasson meg olyan hangokat, amelyeket fáj elolvasni. S nem kellemesen, zsongítóan fáj, vagy meg- és felszabadító zokogásba kerget, hanem taszít, kínoz, felkavarja a gyomrot, összeszorítja a torkot. Átélhető, mégis nagyon távoli. Tökéletesen mindennapi és tragikus.

 

Ilyen például a Nevesincs: egy nőtörténet, amelyben Éva egy macskában gyűlöli az egész elrontott és félbetört házasságát. A rövid (alig négyoldalas novella) két részből áll: az első épp addig tart, amikor mi olvasók már azt hisszük, mindent értünk. Talán gyűlöljük Áront, a férjet, a macska ajándékozóját, Éva elhanyagolóját, sőt, talán magát az egyébként rettegő, megalázott macskát is. S tökéletesen tudjuk, mi a helyzet Évával, aki végső utálatában azután rohamot kap a macskától. Ám ekkor gyors vágással repülünk néhány hónapot, s hirtelen be kell látnunk, mindenben tévedtünk. Tizennégy hónap múlva ugyanis, olvashatjuk „pontosan egy éve annak, hogy” Évát „kiengedték a pszichiátriáról”. „Onnan rögtön a nőgyógyászatra küldték, mert kivizsgáláskor kiderült, hogy az iszonyatos önfegyelemmel elnyomott hangulatingadozásainak csak hormonális, de a váratlanul rátörő hányingernek viszont fizikai oka is van: egy méhen kívüli terhesség. Azonnal megműtötték.” A novella befejezésében Éva már lábadozik: kábán, meggyötörten, mégis győztesen alszik. A férje szeretettel nézi. A macska mellégömbölyödik. Semmi „és boldogan élnek, míg meg nem haltak”, semmi cuki cicás giccs: a jövő még teljességgel bizonytalan. De, fejeződik be a novella, „Éva azóta megtűri maga mellett a macskát, akinek még mindig nincs neve. Néha már észre sem veszi. Most mintha mégis: kinyújtja a kezét, és ráteszi az állat hullámzó oldalára. Selymes és meleg.” Hogy ki-mi Nevesincs, a macska? Fogózó? Bűnbak, akire átruházható a félelem? Férjpótlék? Őrangyal? Kisgyerek? Gyógyító? Házassági tanácsadó? Isteni küldött? Maga a véletlen? Csak egy árva kisállat? A tömény kiszolgáltatottság egy kicsi testben? Válasz nincs, azt mindenkinek magának kell kitalálnia. Egy azonban bizonyos: még ez a rövid, lineáris, kínálkozóan állatos történet sem adja könnyen magát. Minden olvasó kigondolhatja belőle magának a saját változatát, a saját rekonstrukcióját arról, mi is történt két szereplőjével.

 

Még inkább jellemző a balladás sűrítettség és a költői tömörség az igazán sötét hangulatú novellákra, amilyen a Vér vagy a Steril gyulladás. A rövid, komor, talányos címek nem is titkolják, hogy ez a két történet az erőszakról szól: az egyik a lelkiről, a másik a testiről. Szorongás, félelem, rádöbbenés, sajnálat: rengeteg minden ott kavaroghat az olvasójukban. A szöveg azonban könyörtelen: a legvégsőkig visz az úton, néha meglepően brutális keménységgel. Ez tetten érhető azokban a monológokban is, amelyek sajátos szólamukkal, egyéni nyelvhasználatukkal idéznek meg egy-egy jellegzetes szereplőt. A kedvencem ezek közül a Porcelán: a műkörmöslány monológja a szerelemről, amely így fejeződik be: „Nem akarok többet beszélni róla. Csak róla akarok beszélni.” És persze roppanással ér véget: ahogy a porcelán kettétörik.

 

A majd félszáz elbeszélés ráadásul arra tanít, a minőség nem a mennyiségben rejlik. A lexikon méretű regények sűrűjében jó találkozni egy csendes, halk szavú kötettel, amelyik mer rövid lenni, s minimum kettő, maximum húsz oldalas írásokban beszél el olyasmit, ami abban a pillanatban megtelik indulattal és kellően fontossá válik, amikor odafigyeltünk rá. Káprázatos és könyörtelen kaleidoszkóp. Nem nőirodalom, emberirodalom. Mindenkinek ajánlott.