Főkép

Az elmúlt időszakban egyre gyakrabban vettem észre magamon, hogy nagyon nehezen találtam hallgatnivalót. Fásultan böngésztem a környezetemben elérhető lemezeket, unottan nézegettem a streamszolgáltatásoknál megadott kedvenc előadó- és albumlistámat – hiába hallgattam bele egyikbe-másikba, pár ütem után továbbkapcsoltam, mert annyira untam őket. Úgyhogy elhatároztam, hogy belefogok egy új projektbe: tudatosan követni fogom az új albumokat (hiába, menthetetlenül újdonság-párti vagyok...), műfajtól és előadótól függetlenül lehetőséget adok az ismeretleneknek is, hátha váratlan felfedezéseket teszek. Valahogy így született meg az új rovatom, amiben rendszeresen három friss lemezt szeretnék górcső alá venni – bízva abban, hátha sikerült pár olyan érdekességre felhívni mások figyelmét, amik egyébként elvesznének az új megjelenések tengerében.

 

Middlemist Red: Ripple Soul

(Szerzői kiadás)

 

Túlzás lenne azt állítani, hogy rajta tartom az ujjam a magyar könnyűzene ütőerén, de ha ez valaha is változni fog, akkor az legalább részben a Middlemist Rednek köszönhető. Persze már a 2014-es Supersonic Overdrive is azt mutatta, hogy ezekre a srácokra nagyon érdemes lesz figyelni, de a Ripple Soul minden várakozásomat felülmúlta. Olyat mutatott, amivel hazai színtéren nem találkozok eleget, olyat, ami egyébként elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki igazán nagy előadóvá váljon: profizmust. A Ripple Soul ugyanis profi: nem csupán lelkesedés és zeneszeretet, kreatív megoldások vagy elborult ötletek jellemzik (amúgy ezek is), hanem az a fajta hozzáértés, ami ott van a koncepcióban, a szövegben, a zenében, a legutolsó riffben is, én pedig egyszerűen nem tudok eléggé lelkesedni érte.

 

Elvégre a Ripple Soul menő lemez lett. Imádom a hangzását, ahogy a pszichedelikus rock keveredik a laza és dögös megoldásokkal, ahogy az egészet átjárja a stoneres komolyság, de mégis megbújik a mélyén valami játékosság. Minden szám olyan király gitárral kezd, hogy mire megszólal az ének, engem már simán elkapott az egész – pedig az instrumentális szakaszok közti szöveges rész sem gyengébb: Nóvé Soma és háttérvokálos társai tökéletesen prezentálják ugyanazt az atmoszférát, amit a hangszerek már elkezdtek. És ha már hangszerek: nem hittem volna, hogy a gitárok közé ilyen jól fog beilleszkedni a szintetizátor, de szerencsére tévedtem. Ügyesen építenek egymásra (hirtelen nem is tudom, hogy az „Evermore” vagy a „Mellow” a kedvencem ilyen téren), talán csak a dobok terén tudnék néha kicsit nagyobb változatosságot elképzelni.

 

De nem tagadom, engem a kezdő „Drifter in the Dark” első percében megnyertek maguknak, amit a „Silverline” lendülete csak tovább erősít – mire eljutunk a lemez szerintem legjobb szakaszához, a „Perfectly Blue – Part B”-hez, addigra képtelen vagyok másra figyelni, és teljesen maga alá gyűrt a lemez (pedig engem instrumentális számokkal elég ritkán lehet elkapni). Aztán ugyan a „Sense of Place”-t nehéz hova tenni, meg mintha az „Illuminair” is egy hangyányival poposabb lenne a kelleténél, de aztán a „Mellow”-val minden a helyre áll, és megint pont annyira réveteg-pszichedelikus, amiért rajongok (és akkor még a „Vanishing Point” felívelő, egészen nagyszabású zárlatáról nem is beszéltem, ami mintha egy rejtett számot tartalmazna). Itt látszik igazán, hogy milyen sok van ezen a lemezen elrejtve – mondom, profizmus.

 

Vélemény: gyakorlatilag hibátlanul teljesített vállalás: kemény, szexi és ütős, ráadásul a sokféle hatás ellenére sem unalmas vagy zavaros lemez – nálam egészen biztosan 2016 legjobb lemeze.

 

 

Parov Stelar: The Burning Spider

(Etage Noir Recordings)

 

Nem egészen tudom, hogy mit vártam az új Parov Stelar lemeztől. Persze féltem, hogy megismétlődik a The Demon Diaries esete, és megint egy túl hosszú, főként önmaga utánérzésének tűnő lemezzel jelentkezik, ami hiába nem rossz, valójában mégsem eléggé kreatív ahhoz, hogy emlékezetes maradjon. Közben azért reménykedtem is, hogy jön valami izgalmas, valamimás – abban viszont reménykedni sem mertem, hogy ez a valami tényleg ennyire remek lesz. Ugyanis a The Burning Spider szerintem nem csupán egy elképesztően szórakoztató, megragadóan izgalmas lemez, de valószínűleg Parov Stelar egyik legjobbja is egyben.

 

Mondom ezt úgy, hogy bevallottan nem vagyok túl nagy ismertségben a korai lemezeivel – én valahol a 2012-es The Princess környékén szálltam fel az electroswing vonatra, és igazság szerint a The Princess-nél jobbat azóta sem láttam tőle, egészen a mostani albumig. Már rögtön az első szám egyértelműsíti, hogy itt bizony megtörténik az a valami más: ez bizony már electroblues, méghozzá az ellenállhatatlan Parov Stelar-hangzásban. A címadó szerzemény egyébként is a lemez egyik legjobbja, talán csak a harmadik Muddy Waters-átírás, a „Soul Fever Blues” tudja felvenni vele a versenyt. Pedig valójában ezen a lemezen sem történik más, mint korábban: Parov Stelar fog egy szimpatikus alapot, nem fél nagy adagnyi elektronikát pakolni alá, stílusosan, elegánsan, néhány utánérzéssel, de úgy, hogy közben az eredeti lényegét adó ének vagy zongora nem tűnik el. Ez pedig még mindig veszett jól működik.

 

De blues ide vagy oda, azért akadnak itt klasszikusabb stelari darabok is: a „Step Two” popos-elektronikus hangzása meglepően szimpatikus, Lilja Bloom hangja jól olvad be az egyvelegbe; az „Everyting of My Heart” elmélyedősebb, lírai hangulata simán megfogja az embert. Aztán ahogy haladunk előrébb a lemezen, újfent megfigyelhető a Parov Stelar albumok jellegzetessége, miszerint az adott korong első felében vannak a legjobbak – Anduze feltűnésével (három számon is közreműködik) újfent popos-swinges irányba hajlunk el, hogy aztán a záró trióra visszatérjen az elektronika dominanciája, az ismerős stelari loopokkal és dallamokkal. Viszont még ezek is szerethetőek: a „Cube Libre” vagy a „Black Coffee” recsegős swinges kezdete, ami a végére modern elektronikába vált, na és a „The Ride”, ami akár az előző albumokra is rákerülhetett volna. (De vajon a „Grandpa’s Groove” miért nem került fel?)

 

Vélemény: ritka az, amikor még a gyengébb számokat is nagyon szeretem, márpedig Parov Stelar idén megmutatta, hogy képes még legalább részben megújulni – én bizony ezt kegyetlenül élvezem.

 

 

Rag’n’Bone Man: Human

(Sony Music)

 

Lehet egy dal alapján karriert indítani? Jelenleg úgy tűnik, hogy Rory Grahamnek, vagyis Rag’n’Bone Mannak sikerül: a „Human” elég nagy siker lett (cikkem írásakor több mint kétszázmillióan látták a hozzátartozó klipet), úgyhogy talán nem meglepetés, hogy nem sokat kellett várni az első nagylemezére sem. Mindez egyszerre lehet pozitívum (miszerint eljutott az első stúdióalbumig – hiszen az első EP-je már 2012-ben megjelent, de azt nem követte más, csak újabb EP-k) és negatívum is (vajon csalódni fognak-e a korongban azok, akik csak a „Human” miatt hallgatják meg? Mennyire tud színes-izgalmas dalokat írni Graham, ha a „Human” hozta meg számára a népszerűséget?), de a jó hír az, hogy félelmeim többsége feleslegesnek bizonyult.

 

A Human ugyanis kellemesen változatos album lett. A kemény nyitás (a címadó dal) után van itt poposabb kitekintés (Innocent Man), líraibb betét (Love You Any Less), hiphoposabb megnyilvánulás (Ego), soulos hangzás (As You Are), Human-utánérzés (Bitter End), sőt még igazi blues is (Die Easy), ami mindenképpen dicséretes arra nézve, hogy Graham nem akar leragadni egy hangzásnál, hanem folyamatosan kísérletezik. Ugyanakkor, ha végighallgatjuk a dalokat, igazán mégsem lehetünk boldogak: mert néhány kivételtől eltekintve (mondjuk a „Wolves” az album deluxe-változatáról) ezek mégsem rugaszkodnak el eléggé a rádióbarát poprocktól. Ugyanolyan alapokra épülnek, mint az összes többi hasonló dal, ami egyfelől nem probléma (hiszen ettől lesz sikeres és kellemesen hallgatható), másfelől viszont határozottan az lehet (így nincs ami megkülönböztesse másoktól).

 

Ennek alapján nehéz csúcspontokat is kiemelni, de valahogy bizonyos számok mégis simán megragadtak bennem. Ilyen mondjuk az „Arrow”, ami zavarba ejtően fülbemászóra sikerült; vagy épp a „Bitter End”, ami remekül hozza ugyanazt, mint a „Human”: kemény, rapes-hiphopos stílussal operál, de mégsem válik azzá, köszönhetően a sok hangszernek vagy a nagyívű éneknek. A „Die Easy”-t meg tényleg csak azért érdemes emlegetni, mert remekül jön egy poprock lemez végén ez a stílusos blues – megmutatja, hogy Rag’n’Bone Man sok mindenre képes ám, legfeljebb egyelőre nem tudja kihasználni. Részben ezért nagyon kíváncsi vagyok, milyen lehet élőben hallgatni...

 

Vélemény: ha túl sokat hallgatom, unalmassá válhat, de egyébként kedvelhető élmény, jó egyszer-egyszer visszatérni hozzá, ha valami stabilan kellemeset keresek.