Főkép

Van valami végtelen, utánozhatatlan elegancia és könnyedség, ami a brit szerzők sajátja, és ami miatt mindig jó olvasni őket. Az Anyák napi kimenő is ilyen, az 1949-ben született szerző olyan stílussal és eleganciával mesél egyetlen 1924-es napról a zöldellő angol vidéken, amiért már önmagában is ajánlanám ezt a könyvet, de ha azt is hozzáteszem, hogy ez a 126 oldalas kisregény az egyik legösszetettebb, ugyanakkor legkönnyebben olvasható posztmodern alkotás, amihez az utóbbi időkben szerencsém volt, remélem nem kell győzködnöm senkit, hogy ha teheti, vegye kézbe.

 

Korábban volt már megismerkedtem Graham Swift két magyarul megjelent könyvével: az egyik legragyogóbb ’80-as évekbeli posztmodern regénnyel, a Lápvilággal, illetve a Faulkner-parafrázisként is felfogható, Booker-díjas Utolsó kívánsággal is. Így örömmel vettem, hogy majd két évtizednyi csend után újra megjelent az angol szerző ezzel a 2016-os alkotással a magyar könyvpiacon, hála a Jelenkor Kiadónak.

 

Azt összefoglalni, hogy mi történik a könyvben, igen egyszerű: egy 22 éves, árva szolgálólány, Jane Fairchild 1924 március harmincadikán lopva szeretőjével tölti anyák napi kimenőjét (a briteknél ez is kicsit másként van, mint nálunk: hagyományosan nagyböjt negyedik vasárnapja volt a szolgálók kimenője, amit a szüleikkel tölthettek), és ez a nap számára több okból olyan jelentőséggel bír, ami megváltoztatja egész későbbi életét. De hogy, ami történik, hány szinten hat, még megsaccolni is nehéz.

 

Az Anyák napi kimenőben egy viszony, egy korszak és egy örökre eltűnő világ utolsó pillanatai elevenednek meg igen nagy plaszticitással. Jane ugyanis sejti, hogy a két hét múlva oltár elé álló, gazdag földbirtokos szeretője, Paul Sheringham ejteni fogja őt, és ez a lopva eltöltött pásztoróra az utolsó lehet számukra. A két ember viszonya egy-egy apró gesztusból bomlik ki, ami hihetetlenül alapos és aprólékos megfigyelői munka eredménye. A köztük zajló párbeszéd pedig olyan elmés mód kétértelmű, ami igen ritka. Egy-egy mondat ugyanúgy szólhat az úr-szolga viszonyról, mint egy egyszerű sonkás tojásos szendvicsről. Az olvasó meg győzze eldönteni. De Swift tesz róla, hogy kettejük kapcsolata kibővüljön, és az ő párosuk az egész akkori (az I. világháború után végzetesen megroggyant) társadalomról szóljon, miközben hosszú, eseménytelennek tűnő oldalakon keresztül feleleveníti ennek a letűnőben lévő világnak varázslatos helyszíneit.

 

És amikor az ember már elkönyvelné magában, hogy ez a kisregény egy élénk színekkel megfestett, jó megfigyelőképességekről tanúbizonyságot tevő romantikus történet, jön a posztmodern csavar, és egyszer csak az írói lét, a történetalkotás (nyelvi) nehézségei kerülnek a középpontba. Jane ugyanis a (szerinte) tökéletesen rögzült emlékeiből történetet kíván kreálni, amihez meg kell találnia a megfelelő nyelvet is. Swift tesz róla, hogy ne egy történet alakuljon ki, és ne lehessen egy szálat követve visszafejteni ezt a szöveget, hanem megkapja itt a magáét a romantikus sztorik kedvelője, a társadalomkritikus írások szerelmese és a posztmodern fanatikus egyaránt.

 

Az Anyák napi kimenővel Graham Swift egy kis posztmodern gyöngyszemet alkotott. Ezen a 126 oldalon jól megfér egymás mellett a könnyedség és az elegancia, a romantikus hevület és majdnem pornográfia, a precíz, hallatlan emberismeret és a kétértelmű célozgatások, a történet és a történet tagadása egyaránt. Csak bízom benne, hogy ezzel a vékonyka kötettel új lendületet kapott a hazai Swift-kiadás, és itt nem állunk meg!