Főkép

Néha jó dolog, hogy ha az ember kilép a komfortzónájából, mert olyan művekbe is belefuthat, amelyeket normál esetben nem is venne kézbe. Ezt azért is mondom, mert alapesetben nem vagyok egy nagy krimirajongó (és ami azt illeti, osztrák krimit még nem is olvastam korábban), de ami miatt mégis belevágtam Paulus Hochgatterer művébe, Az élet édességébe, az az, hogy eddig csak jókat olvastam a pszichiáterként dolgozó szerzőről és művéről egyaránt.


Az élet édessége egyébként csak annyiban krimi, hogy megölnek benne valakit – ugyanis a leggyérebb fantáziájú olvasó számára is rögtön világossá válik, hogy a könyv elején talált szétzúzott fejű öregember nem természetes halált halt. És bár végig folyik a nyomozás annak minden megszokott eseményével együtt, de a lényeg nem ez, hanem az osztrák kisváros közösségének bemutatása, a lehető legfontosabb és legrészletesebb módon.


Bár a krimi műfajából adódóan eléggé kötött az, hogy kik lesznek a mű központi karakterei (a nyomozást vezető felügyelő és egy, a helyi kórházban dolgozó pszichiáter), de mégis mindketten olyan jól kidolgozott, aprólékos motivációkkal rendelkező karakterek, olyan hihető és életszerű figurák, akik bármelyik komolyabb szépirodalmi műben megállnák a helyüket. Mindketten sokat tapasztalt, középkorú emberek, akik foglalkozásukból és előéletünkből is következően elsősorban az élet árnyoldalait látják. És mint lassacskán kiderül, ebben a kis osztrák faluban szinte mindenki megtapasztalta már, hogy milyen is az élet sötétebbik oldala...


A mű java részében a rendőr és az elmeorvos (talán szakmai ártalomból is) folyamatosan figyelik és elemzik a környezetüket, a körülöttük lévő emberek motivációit, és természetesen arra is szeretnének rájönni, hogy ki ölhetett. És eközben folyton-folyvást csupa beteg, sérült és deviáns emberre bukkannak. Van itt pszichopata családfő, aki folyamatos terrorban tartja családját; mindössze egy lágy emberi érintésre vágyó és ennek hiányában depresszióba süllyedő egyetemista lány; a testvére által különböző szörnyűségekre kényszerített kisgyerek; vagy egy különféle (korántsem égi) hangokat halló fiatal pap. Az itt előbukkanó szörnyűségekben éppen az a legborzasztóbb, hogy még éppen elviselhetők, megszokhatók – ilyen démonokkal, problémákkal küzd a legtöbb ember, ez vesz körül mindenkit.


Paulus Hochgatterer művében a történet elején egy szörnyűségekre képes és nyilvánvalóan beteg elme nyomában indulunk el, de végül nem egy ember, hanem egy ugyancsak nyilvánvalóan beteg társadalom pszichológiai kórképét kapjuk, a lehető legnyomasztóbb atmoszférával körítve, és egy nagyon jól működő és sallangmentes, realista nyelvezettel előadva (ezért természetesen dicséret illeti a fordítót, Szalai Lajost is). Az osztrák szerző műve tipikusan az az alkotás, amely inkább szépirodalom, és nem kimondott krimi (igaz, valószínűleg a legtöbb olvasót így is beviszi a málnásba, és a végén nem kis meglepetésben lesz részük), de elmondható, hogy mindkét síkon igazán jól működik. Annyi biztos, hogy részemről olvasnék még további Hochgatterer-köteteket, mert egy igazán színvonalas és élvezetes módon alkotó szerzőt ismertem meg.