Főkép

Valamikor réges-régen, az angliai punkkorszak virágkorában mondta azt az egyik népszerű együttes énekese, hogy elege van a politikai szövegekből, váltani fognak, és hétköznapi témákkal foglalkozó dalokat írnak, soha többé nem akar rakétákról énekelni. Bár a pontos hátteret nem ismerem, de úgy gondolom Bíró Szabolcs idejét látta egy rövid pihenőnek, amely során némileg eltávolodhat az Anjou-kor véres hétköznapjaitól, és kikapcsolódásként valami egészen mással foglalkozik. Ez lehetett volna bármely lovaghoz illő tevékenység, grafomán hajlamai azonban csak annyi kedvezményt biztosítottak számára, hogy másik korosztályt szólítson meg. Mivel a gyerek és ifjúsági regények rövidebb terjedelműek, mint az Anjou-kötetek, így pihenésként nem egy, hanem rögtön két történetet vetett papírra. Bele se merek gondolni, mi lesz majd, ha egyszer gőzerővel leül a számítógépe elé...

 

Komolyabbra fordítva a szót, személy szerint örülök, hogy más terepen is kipróbálja magát, mivel így biztosan nem komorodik bele a maga elé kitűzött cél elérésébe. Biztosan jót tesz a stílusának, gazdagítja a jövőbeli párbeszédeket, s nem utolsó sorban a sárkányost felolvashatja fiának. Mivel az éjszakai alvás már régóta nem okoz fejfájást számomra, így a másik könyvet vettem kézbe, hogy megtudjam, mit őrzött meg hajdani kalandregényíró vénájából a szerző.

 

Az Elveszett csillagok napjainkban játszódik, aminek egyik jeleként időnként a szereplők kortárs történelmi regényírókról beszélnek. Benyák, Urbánszki – fura, és talán nem a legszerencsésebb ötlet így reklámozni őket, de ezen kívül semmi fontosat vagy lényeges kivetnivalót nem tudok mondani. Sőt épp ellenkezőleg, annyi sok komoly, felnőtteknek szánt olvasmány után ez a könyv meghozta a kedvem az olvasáshoz. Ami alatt nem csak azt értem, hogy nem nagyon akaródzott letenni a kezemből, mert a cselekmény, vagy ha úgy jobban tetszik, akkor a történet felépítése egyik fejezetből a másikba rántott magával.

 

Elsőre az fogott meg, hogy ez tényleg kortárs sztori, csupa olyan helyzettel, szereplőkkel, akik tényleg létezhetnek, kis túlzással a legtöbb típus fellelhető a környezetünkben. Megyek tovább, azt eddig is tudtam, hogy Bíró Szabolcs gyakran jár Egerbe, és így bizonyára kellemes emlékek fűzik ide, de azt a szeretetet és helyismeretet, amivel a különféle helyszíneket, szobrokat, utcákat leírta, nem vártam tőle. Szemlátomást komolyan vette a feladatot, és megteremtette azt a környeztet, ami elhiteti velem, az olvasóval, hogy ott biciklizem a két főszereplővel együtt a város utcáin.

 

Alapban ifjúsági kalandregénynek címkézem a könyvet, mert van benne kaland, kincskeresés, fejtörő, régmúlt és veszély (vagyis minden kötelező elem), de ezzel együtt egy nyaralás, egy másik ország felfedezése a témája, és az első olyan lány felbukkanásáról szól, akivel beszélgetni lehet, aki olvas, aki gondolkodik, egyszóval aki merőben új jelenség narrátorunk, Zalán Peti életében. Mielőtt bárkiben felmerülne a gondolat, hogy ez a könyv szirupos rózsaszín, akkor jelzem, ez nem teljesen igaz, mert ugyan vannak szívmelengető pillanatok, de ugyanakkor olyan szereplők is beköszönnek menet közben, akik nem segítő szándékkal érkeznek. Mindezeken felül ott van egy adag ismeretterjesztés, valamint legalább egy morális, meg nem válaszolt kérdés, és nem várt hozadékként gondolom többekben felmerül majd, hogy elérkezett az Egri csillagok újraolvasásának ideje.

 

Összességében nálam nagy jól szerepelt az Elveszett csillagok, ezért abban reménykedem, nem egyszeri alkalomról van szó, és előkerül még pár hasonló történet Bíró Szabolcs asztalfiókjából. Elvégre ez Gárdonyi Gézával már megtörtént...