Slobodan Tisma: Bernardi szobája

A most bemutatandó kötetbe egészen furcsa módon futottam bele. Történt ugyanis, hogy rákerestem egyik kedvenc (ám Magyarországon szinte teljesen ismeretlen) írómra, Aleksandar Tismára, és mit ad isten, belebotlottam egy másik Tismába, akinek történetesen Slobodan a keresztneve. Így tulajdonképpen véletlenül tudtam meg, hogy még az idei évben jelent meg tőle az első magyar nyelvű kötete, mégpedig a Bernardi szobája. És úgy döntöttem, ha már így alakult, akkor teszek vele egy próbát, és belefogok.

Azt mind tudjuk, hogy a fülszövegíróknak (meg persze a könyvismertetők szerzőinek is) külön helyük van a Pokolban, de most egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz megoldás az, hogy a könyv hátlapjáról megtudhatjuk szinte az egész cselekményt. Ugyanis ezt a bő száz oldalas könyvecskét olvasva csak igen lassan állna össze az, hogy mit is olvasunk (amit ugye a fülszöveg előre elmond), de ez az egész olyan sokféle szimbólumból, utalásból és történetfoszlányból áll, hogy talán nem is árt ennyi mankó az olvasóknak. Nem tudom.

A 71 éves szerb író egyébként elsősorban kísérletező kedvű, alternatív zenészként és költőként ismert hazájában, azonban idősebb korában kiadott több kisregényt, így a jelenlegit is, amivel a legrangosabb szerb irodalmi díjat, a NIN-t is elnyerte. A jó fél évszázada íródott A tér poétikája című (és általam ismeretlen) francia alkotás fejezetcímei adják a könyv keretét, és szolgálnak rendezőelvként a szöveg számára, amely igazán hideg, távolságtartó, nehezen összeálló és komoly próbára teszi az olvasót. Ezzel tisztában volt az alkotó is, így, némiképp ironikus módon, a szöveg utolsó fejezete a „csak nagyon türelmetleneknek” címet viseli, és itt néhány oldalon foglalja össze a nem túl bonyolult cselekményt.

Slobodan Tisma ezzel a stílussal és elbeszélésmóddal igazán kellemetlen teret hoz létre, de valójában ez is a célja. Ugyanis egy olyan ember monológját olvashatjuk, aki gyakorlatilag mindent hátrahagyott többé-kevésbé önszántából (a családját, az emberi kapcsolatait, a társadalmat, a saját nemét(!), a lakását és minden egyebet), hogy végül elveszítse önmagát is.

A Bernardi szobáját szokás a széthullott Jugoszlávia allegóriájaként is olvasni (igaz, az egykori ország, illetve a széthullás körülményei csak igen áttételes módon jelennek meg a szövegben), hisz egy olyan országban járunk, ahol egy Pista Petrovic nevű, Dúrvidéken (értsd: Újvidék) élő, a lehető legjobban széthullott figura egyre kisebb menedékekbe (házába, szobájába, autóroncsba, szekrényébe) visszahúzódva veti el a régi, hazug eszméket, a régi valóságot, hogy végül maga is csak egy új, és ugyancsak valótlan álomvilágot építsen fel saját életének töredékeiből.

136 oldalas terjedelme ellenére Slobodan Tisma kisregénye, a Bernardi szobája az egyik legnehezebb könyv, amihez szerencsém volt az utóbbi időkben, amely olyan különös, megfoghatatlan, vagy olyan követhetetlenül sokféleképpen értelmezhető, hogy egyértelműen csak azoknak ajánlanám, akik hajlandóak megküzdeni vele, és akik avatott ismerői a posztmodern irodalomnak. Mélyvíz, csak úszóknak!