Lidia Amejko: A telepi szentek élete

Amikor a könyvfesztiváli új megjelenések között válogattam, ez a könyv volt az első, amelyre felfigyeltem. Egy új sorozat, az Európa női szemmel egyik kezdőkötete, egy lengyel írónő regénye: Lidia Amejko A telepi szentek élete című kötete. Könyv a panellakók világáról, a panelek népéről, arról a társadalmi rétegről, amely nálunk, Magyarországon is olyan széles és nagyszámú, s amelybe félig-meddig én is tartozom. Nem az első kötet e különös univerzumról: azonban így, ahogyan Lidia Amejkonak sikerült, talán még senki sem írt róla.

A regény címe ugyanis nem hazudik: ebben a könyvben valóban ájtatos legendákat olvashatunk. Hiszen, mint kiderül, a Jerikó kocsma vonzáskörzetében élő lakótelepiek gyakorlatilag valamennyien szentek és boldogok, bölcsek és mártírok: a munka, az élet és a halál hitvallói. Ebbe az égi társaságba olyanok tartoznak, mint Hurkoló Szent Luca, Fűtő Szent Kaprolal, Pénztárosnő Szent Edit vagy épp Nyugdíjas Szent Egon, de helye van közöttük Szent Kunertának, az Ábrándok Sírásójának, sőt, Ateista Szent Szaniszlónak is.

S hogy milyen a világ, amelyben életüket leélik? Arról érdemes idézni egy újabb telepi szent, Áramkalóz Szent Henyó teremtéstörténetének egy részletét Pálfalvi Lajos pompás fordításában:

„Kezdetben vala a nemlétnek betonja. Az örvénylő galaxisokban keverte az Úr, majd vett belőle egy kicsit, és a gondolatait formáiba öntötte – így teremtette a világot.

Elpiszmogott vele, kitikkadt, a hetedik napon alighanem már akart egy kicsit pihenni, még jó!

Nézi, de a galaktikus betonkeverőben még forog egy kevés szürke massza, és úgy megköt mindjárt, mint a szél! (…) Mivel az Úrnak már nem volt semmilyen ötlete, sehol egy forma vagy értelem, kiborította a maradék szürke masszát a világ végén, amikor nem látta senki.

Így keletkezett a Telepünk.”

Ez a kezdet nem sok jót jósol. A telepi szentek azonban mégis élik az életüket, s igyekeznek minden nagy kérdésre választ találni. Például hogy mi az élet értelme? Vagy hogy miért olyan a Telep, mint egy kacsacsőrű emlős? Hogyan lehet az életutunk szétcincált maradékaiból létrehozni emlékeinkben egy teljes, boldog életregényt? Vagy hogy miként lehet megszabadulni mások zavaró gondolataitól?

Minél többet olvasunk el az apró történetek egymásba fűződő sorából, a kis legendákból, amelyek afféle Aranylegendaként (vagy Betonlegendaként) nyájas és oktató hangon igyekeznek átadni a nagybetűs Tudást, telve iróniával és játékkal, annál jobban megismerjük a telep lakóit, s annál jobban magunkra ismerünk bennük.

Ott van például Hekker Szent Adalbert, aki egy ideig segít a Sátánnak abban, hogy meghekkelje a halál mennybéli Hálóját. De vajon mi történik akkor, ha már senki sem fél a halál közeledtétől? Feltűnik a Munkanélküli Pipaszárhal, aki éjszakánként járja a telep ösvényeit, becsönget minden kapucsengőn és beleordítja a nagy kérdést: „EGYÁLTALÁN MINEK VAGYOK ÉN?”. Ám amikor már mindenki túlesett a dologgal kapcsolatos káromkodásain, s lassanként az egész Telepet kezdi hatalmába keríteni a lételméleti töprengés, Pipaszárhal áldozatul esik egy nyúl fülének. Vajon ez is az Úr akarata volt?

Szintén a könyv szereplője Szent Spanglis, aki úgy gondolja, rájött arra, hogyan lehet kitépni a cérnákat az emlékezetből, hogy elfelejtsük, amire nem akarunk emlékezni. Szent Janina O. ezzel szemben képes kedves, szépen szegett gomblyukakat varrni a kérlelhetetlenül bekövetkező halál gombjainak. Az már csak természetes, hogy a mennybe kerülésük előtt mindketten szépszámú vevőkörrel büszkélkedhetnek: kinek nincs manapság szüksége ilyen képességekre! Talán még az Úrnak is: legalább is erre utal, hogy Iparos Szent Simont egyenesen személyesen látogatja meg. A rokkant Simon, aki a negyediken lakik, ahol nincs lift, egész életét a lakásában tölti, és egy maszek megbízásából golyóstollakat, brossokat és fülbevalókat rak össze apró alkatrészekből. Az Úr azonban mást szeretne tőle, „maradt egy halom alkatrész a teremtés után”, azokat kellene összepászintania. És Simon munkához lát: csakhogy egészen más műanyag pisztolyt barkácsolni, illetve összeegyeztetni a szépet és a jót, a halált és az örömet, vagy épp az életet és az értelmet...

A legszomorkásabb története azonban talán A Dunsztosüvegekhez Beszélő Szent Angélának van, aki soha senkinek nem akart problémát okozni, sem a szüleinek, sem a munkaadóinak, sem a szembejövőknek az utcán, sem annak az ismeretlen gazembernek, aki megerőszakolta.

„Végül valaki megfojtotta.

És ez minden.

Teljesen el is felejtettük volna, ha nincs a kukásautó, amely minden hétfőn reggel négykor megérkezik, és fölpakolják rá a szemetet. De egyszer kiesett valami a kukából, a földre zuhant, nagy robajjal széttört, valósággal beleremegett a Telep! (…) kivonult a hadsereg egyik utászalakulata. Rohantak is rögtön a szeméttárolóhoz bombát keresni. Keresnek, lesnek, de nem lelnek semmit! Csak tele van minden uborkás-, céklás- és tormásüvegekkel. Mindegyik szép tisztára mosva, a tetejét meg olyan erősen szorították rá, hogy egyáltalán nem tudták lecsavarni róla. Mindegyiket gondosan felcímkézték, a papíron dátum, és mintha valamilyen címet írtak volna rá ceruzával; nézzük például ezt: »December 24., vasalózsinórral vertek, mert eltörtem a kistányért.« (…) A legnagyobb, ötliteres uborkásüvegre meg ezt firkálták: »Azt mondta a körzeti megbízott, hogy én tehetek róla!«”

A haraggal, gyűlölettel és fájdalommal teli befőttesüvegeket végül a katonai lőtéren kell felrobbantani, s haragrepeszeik még sokakat megsebesítenek… Vajon hány írónak sikerült ilyen különleges narrációval, ilyen tökéletes személytelenséggel és ilyen felháborító egyszerűséggel szólni a bántalmazottságról?

Lidia Amejko különös legendáriuma, több mint félszáz kis, regénnyé összefonódó elbeszélése egyszerre élvezetes és mélyen szimbolikus, filozofikus olvasmány. Mindenkinek ajánlható, aki nyitott az újdonságokra, a stílusjátékra, a groteszkre és szereti a szép, de kegyetlen történeteket.