David Szalay: Minden, ami férfi

Minden, ami férfi. Ambiciózus cím, még akkor is, ha sejtjük, hogy egy Yeats-versből kölcsönözte David Szalay. Hiszen meg lehet egyáltalán határozni mindazt, ami a férfit férfivá teszi? Elég lehet hozzá egy regény? Bemutatni mindazt az érzelmi világot, mindazt az „összetettséget”, ami a férfit jellemzi? Fogalmam sincs, hogy ezt a könyvet mennyire fogják értékelni a nőnemű olvasók, még akkor sem, ha úgy gondolom, ők egyébként könnyebben tudnának azonosulni férfi karakterekkel, mint fordítva. Ez a kötet ugyanis a legutolsó mondattöredékig a férfira koncentrál, az absztrakt, számtalan apró rezdülésből összeálló férfira, aki a könyv kilenc elbeszélésében mégis meglehetősen konkrét események kapcsán jelenik meg. Azonban mégsem hiszem, hogy ez a kilenc férfi lenne a főszereplő: nem, ők csak egy-egy aspektusát, egy-egy töredékét jelenítik meg annak az elvont figurának, aki minden, ami férfi.

Annak a figurának, aki sokkal inkább bennünk, férfiakban él. Ő az, akit meg kell szólítanunk olvasás közben (és emiatt tartom nehézkesnek a nők viszonyulását a kötethez), vele fogunk találkozni Szalay „egyszerű” történeteiben. Kilenc alak, a tinédzsertől kezdve, aki haverjával körbevonatkozza Európát, egészen a hetvenéves öregemberig, aki az elmúlás közeledtével küzd. Látszólag nincs bennük semmi közös: eltérő anyagi helyzetben vannak (a milliárdostól a lecsúszottig); néhányan épp szerelmesek, néhányan már csalódtak az érzésben; egyeseknek gyereke van, mások gondolni sem akarnak rá; van, akinek elképzelése sincs az életről, de olyan is akad, aki csak a munkájának él. Az egymás után következő novellákban mindig ugrunk öt-tíz évet, egyre idősebb hősökről olvasunk, akik mind egy banálisan egyszerű, de mégis valamilyen értelemben sorsfordító élethelyzetben találják magukat.

Egyszerű, mondom már másodjára, pedig csak látszólag, a felszínen az. Bár van köztük olyan, ami a gyakorlatban is meghatározza az emberi további életét (mint a gyerekvállalás gondolatával nehezen megbirkózó lengyel vagy az öngyilkosságot fontolgató, a csőd szélére jutott milliárdos esetében), valójában ezek szerintem sokkal inkább az emberi, vagy ha úgy tetszik, a férfi-lét alapját meghatározó pillanatok. Olyan momentumok, ami után máshogy kell önmagadra tekinteted, ami után le kell számolnod az illúzióiddal, és el kell engedned az önbecsapást. Események, melyekről akkor és ott nem gondolod, hogy fontosak lennének, de visszatekintve mégis mintha alapjaiban befolyásolták volna a személyiségedet, a gondolkodásod. Mindegy, hogy a horvát tengerparton, egy ciprusi hotelben, egy spanyol nyaralóban vagy a német autópályán zajlanak – ezek univerzális másodpercek, amik mindenkivel megtörténhetnek, sőt, gyakran meg is történnek.

A Minden, ami férfi pont ezért szerintem tipikusan olyan könyv, amit érdemes lesz majd időről-időre újra elővenni. Belemerülni újra, és feltérképezni, hogy a legutóbbi olvasás óta hány „stációt” jártam már meg – mindenki máshol fog ugyanis ebben a könyvben kapaszkodót lelni, életkorának és élettapasztalatának függvényében. Ez persze nem jelenti azt, hogy a többi novella értelmezhetetlen lenne, vagy „nem működne”: Szalay történetei hihetetlenül hatásosak, törékeny egyszerűségük mögött komplex univerzumok rejtőznek. Tűéles megfigyelései hiába emelnek mindig a középpontba egy-egy jellemzőt (hiszen a főszereplők mindig az adott eseményre koncentrálnak, a mellékalakok pedig gyakorlatilag kivétel nélkül csak jelzésértékűek), azokban annyi „tisztaság”, annyi megragadó „leplezetlenség” van, hogy mégis hús-vér figurákká lényegülnek, akik akár mi is lehetnénk (mert hát tényleg mi is vagyunk).

Furcsa ez, mert ahogy olvassuk ezeknek a férfiaknak az életét, valahogy hiányzik a valódi boldogság. És nem csak azért, mert ezek az élethelyzetek jellegüknél fogva magukkal hordozzák a tragédiát – valahogy minden férfi alapérzelme a bizonytalanság, mintha lenne a „férfi-lét” megélésében valami eredendően zavaros. Ugyanakkor, és emiatt tűnik különösen furcsának a szememben, mégsem érzem torznak vagy hiányosnak ezt a képet. Bizonytalanságukkal együtt, sőt, talán bizonytalanságuk miatt lesz ennyire hiteles ez a férfiábrázolás. „Furcsa veszteséget érez, anélkül, hogy bármi nyilvánvaló tárgya volna” – írja Szalay az egyik szereplőről, miközben „Az élet nem vicc”. Ez a két mondat együtt mintha valamilyen módon meghatározná számomra a kötetet.

A szerzővel nemrégiben volt szerencsém interjúzni is, amikor többek között arról mesélt, hogy eredetileg sokkal inkább Európáról akart írni – és ez nagyon látszik, a Minden, ami férfi szerintem majdnem annyira Európa-regény, mint férfi-regény. A helyszínek széles skálája megjelenik a berlini pályaudvartól a töltött káposzta szagú magyar konyháig, egy dán újság irodájától egy Korfu és Monte-Carlo között hajózó luxusjachtig, a svájci hegyektől egy londoni külkerületig, közben pedig nemcsak az lesz egyértelmű, hogy az emberek problémája mindenhol ugyanaz, hanem az is, hogy Szalay Európája szimpatikusan nyitott, átjárható és valódi határok nélküli. (Örülnék annak, ha a valóság jelenleg ne éreztetné ennek az ellenkezőjét.)

Nem titok, hogy azért került a látókörömbe a kötet, mert jelölték a Man Booker-díjra, de nagyon örülök, hogy így történt – valahogy ösztönösen vonzódom az ilyen „férfi-könyvekhez” (pár éve Krusovszky Dénes novelláskötete tett rám nagy hatást), ráadásul David Szalay tényleg remekül ír. Finom, apró villanásokkal és erős képekkel teli prózájával könnyedén képes megbabonázni, úgyhogy lelkesen tartunk vele a férfilélek mélyére, az „emberi erek mocsarához”, ebbe a bizonytalan, de mégis nagyon ismerős környezetbe, hátha ott találunk valamit, ami segít megérteni a saját helyzetünket is. Nekem sikerült.