Főkép

„Veszélyes figyelemmel kísérteni meg a halált. Ha valaki meghalt, akkor már minden kimondatott. És ha továbbra is kérdések hangzanak el, ha valaki megpróbál túlságosan közel menni, akkor a tanúk elkezdik továbbgondolni, lelkük mélyéről előássák azt, ami nem történt meg, ami nem volt, a nem-igazságot – és a múlt elkezd önállóan gondolkodni milliók agyával. Az önállóan gondolkodó múlt pedig veszélyes, futóhomok, amely mindent elnyel.”

 

Az újságírói végzettségű Alexander Tyerehov A kőhíd című könyvével – amely 2009-ben megnyerte hazájában az Év könyve díját – a magyar olvasóközönség tavaly találkozhatott először a könyvesboltokban, méghozzá Goretity József pazar fordításában. A személyi kultusz korszakáról nagyon sok könyv született már, jómagam is többet olvastam, de a kecsegtető fülszöveg alapján mindenképpen érdemesnek tartottam, hogy Tyerehov díjnyertes könyvét is megismerjem. Mégis, utólag, ha egy mondatban kellene megfogalmaznom, mit gondolok a könyvről, azt válaszolnám: szerettem, de nem értettem. (Őszintén szólva nehéz is hosszabban szavakba foglalnom az érzéseimet az olvasmányélménnyel, a történettel kapcsolatban.)

 

Már rögtön az elején egy rejtélyes alak keresi fel Alekszandr Vasziljevicset (a teljes nevét nem is tudjuk meg), a volt belügyi tisztet (aki egyébként a jelenben a bolhapiacon ólomkatonákat árul), hogy indítson nyomozást egy 60 éve történt bűneset ügyében. Miért a főhősünk az erre alkalmas személy? Gyanítom a belügyes múltja miatt, és mert emiatt aztán megvannak még a kapcsolatai, sőt saját nyomozógárdája is: az öreg „tudományos munkatárs” Golcman; Borisz Antonovics Mirgorodszkij, aki szintén ex-belügyes; Aljona, aki többnyire a főhős szeretőjének szerepét töltötte be; ezen kívül volt még egy titkárnő és a munkába később becsatlakozó, operatív feladatokat ellátó Csuharev.

 

A bűntény 1943. június 3-án történt a moszkvai Nagy Kőhídon. Két „nagykutya” gyermekei haltak meg: Sahurinnak, a Szovjetunió repülőgép-gyártási népbiztosának fia lelőtte Konsztantyin Umanszkij (Sztálin tolmácsa, majd mexikói nagykövet) lányát, Nyinát, majd saját magát. Ez volt a hivatalos verzió. Hat évtized elteltével kellett az „igazság mecénásainak” ezt az ügyet felgörgetni, amely nem kevesebb, mint hét kemény évig tartott. A csapat nagyon alapos és szisztematikus munkát végzett, felkutattak minden túlélő leszármazottat, illetve bárkit, aki az üggyel – ha csak közvetve is –, de kapcsolatba kerülhetett – kiindulva a Sahurin és az Umanszkij családból életben maradtakból. Levéltárak iratai, titkos akták, beszámolók, jegyzőkönyvek, távoli ismerősök, hozzátartozók segítették őket munkájukban.

 

Tényleg ámulatba ejtően, szinte már-már fanatikusan hajtotta őket előre valami, mintha a saját életükért kellett volna küzdeniük. Mi pedig, ahogy halad a nyomozás, úgy kapunk egyfajta képet az orosz szellemi kultusz korszakáról, az akkori kiemelt káderekről, magáról a „zsarnokról” (mindvégig így nevezi Tyerehov Sztálint), Molotovról, Gromikóról stb. Nagyon toppon kell lennünk ám az orosz történelemben, hogy követni tudjuk a szálakat! Tagadhatatlanul nem egy könnyed olvasmány...

 

„Összegereblyéztünk mindent, ami az emberi szívekben tükröződött, mérlegeltük a vallomásokat... hiszen bármelyik, még a kínzás alatt tett vagy a hamis vallomás is valamiből csak kinőtt! – és csokrot kötöttünk belőlük, a magunk ízlésének megfelelőt – mindenfelé kiállnak belőle a gombostűk -, és ha fogjuk, és odaadjuk az embereknek, mindenki összeszurkálja magát vele.”

 

Míg a nyomozás egészével és az úgynevezett „politikai szállal” maximálisan meg voltam elégedve, volt egy mellékzönge a történetben, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Ez pedig nem más, mint Alekszandr Vasziljevics kapcsolata a nőkkel. Ez a pasas a lelke mélyén nem szerette a nőket – ettől függetlenül volt neki egyszerre vagy kilenc, és mindegyikkel szinte menetrendszerűen találkozgatott is. „Szükségem van rád havonta egyszer. Egy hónapra van szükség ahhoz, hogy elmúljon az utolsó alkalom utáni undor.” Ezt persze a nők sohasem tudták meg (csak mi, olvasók), őket folyton fűtötte: szerelmes sms-ekkel bombázta az egyiket, míg a másikkal épp randizott. Ezek a zavaros kalandok, szerelmi légyottok tarkították mindvégig az izgalmas nyomozást, a „dokumentumregényt”, bár igazából nem egészen értem Tyerehov gondolkodásmódját, hogy pontosan miért is volt szükség egy ilyen karakterre.

 

Egy közel ezer oldalas olvasmány esetében érdemes szót ejteni arról is, mennyire ijesztő ez a monstrum. Akik nem szeretik a hosszú történeteket, azokat nyilván nem is akarom meggyőzni. Azokhoz szólok inkább, akiket nem riaszt vissza egy-egy terjedelmes, ám minőségi olvasmány: ez a könyv ugyanis megéri a fáradságot. Persze ne számítsunk arra, hogy egy hét alatt a végére érünk, mert a történetre, összefüggésekre erősen koncentrálni kell. De a nyelvezete nagyon olvasmányos, pörögnek az események, emiatt aztán nem jelentett gondot. Még fizikailag sem volt megterhelő számomra, mert maga a könyv az átlagosnál kisebb méretű, csak vaskos.

 

Tudnunk kell még, hogy a könyv fogadtatása hazájában elég vegyes volt (a díjtól függetlenül), elvégre könnyen lehet ezt a könyvet szeretni és utálni is, attól függően, hogy ki melyik politikai oldalhoz húz, és mennyire befogadóképes a pikáns, szaftos történetek iránt. Kíváncsi vagyok, mi, magyar olvasók, hogyan birkózunk meg vele. Nekem láthatóan elég nehezen ment...