Főkép

Ha egyetlen szóval kellene jellemezni ezt a könyvet, azt mondanám, sziporkázó. Őszinte élvezet volt végigolvasni, pedig kis híján ötszáz éve született. Egy igazi reneszánsz regény ugyanis, amelyet 1546-ban, abban az évben adtak ki Párizsban, amikor Luther Márton elhunyt a németföldi Eislebenben, a törökök legyőzte Magyarország pedig éppen öt éve szakadt véglegesen háromfelé. Franciaországban sem volt fenékig tejfel az élet: az 1540-es években sorra gyulladtak meg a máglyák, amelyeken eretnekeket égettek I. Ferenc király belelegyezésével. Ugyanakkor virágzott a reneszánsz: a nemes urak és hölgyek rajongtak a zenéért, a költészetért. A festők lenyűgöző portrékat készítettek a jóképű, de kifejezetten rókatekintetű királyról és az udvar hölgyeiről, Ferenc pedig káprázatos kastélyokat épített, amelyek közül az egyik legelbűvölőbb a chambord-i.

 

Volt tehát szépség, kellem, báj, szórakozás és műveltség a Franciaországban, ahol Rabelais működött. Ám volt botrány, pletyka, korrupció, ostobaság és szegénység is. Az író pedig sziporkázó szövegeiben mindezt gondosan tollhegyére tűzte. Pantagruel kalandjaihoz egy középkori népkönyv adta az ötletet, ám Rabelais addig alakította és formálta, amíg megszületett hallatlanul mulatságos kalandregénye, a Pantagruel, amelyben a címszereplő óriáskirályfi növekedéséről, taníttatásáról, fiatalkori bolondságairól, s ifjúkori hadakozásairól olvashattak a korabeli könyvfalók. Például olyasmiket, miként kapta be véletlenül az óriásbébi Pantagruel az egész tehenet, amelynek a tejével táplálni próbálták. Netán, hogy miképpen győzött le hatszázhatvan lovast puszta kézzel egyetlen csatában.

 

Pantagruel könyvét nemsokára követte Rabelais második regénye, a Gargantua, amely az óriáskirályfi papájának nem kevésbé szórakoztató történetét tartalmazta. Ez a két kötet Magyarországon is vitathatatlanul irodalmi legendává vált: annak ellenére egyébként, hogy sokáig csak szemelvényes magyarítása létezett. Az első teljes, a szabadszájú részeket szemérmességből ki nem hagyó fordításra ugyanis 2010-ig kellett várni.

 

Az első két mű legendája azonban egyúttal el is törölte még az emlékét is annak, hogy Rabelais nem két óriásos könyvet írt, hanem ötöt. És a következő könyv, amelyet szívesen hívnak Harmadkönyvnek röviden, kifejezetten fergeteges, legalább olyan jó, mint az első! Benne ugyanis Panurgosz, Pantagruel legjobb emberbarátja próbálja eldönteni, megházasodjon-e vagy sem. Szegény mindenhonnan egyértelmű jeleket kap arról, hogy ha egyszer nősülésre adja a fejét, hát felszarvazzák majd, sőt a felesége szidni és verni is fogja. Ilyen az élet. Ő azonban mégis asszonyt akar, s inkább újraértelmez minden jóslatot, félreért minden égi jelet, csak bebizonyíthassa, hogy a világon a legjobb dolog a házasság. Jóslatkérés céljából pedig bebarangolja Pantagruel egész országát, sőt, egész Európát is, mulatságos kalandok közepette.

 

Ezt a Harmadkönyvet jelentette most meg a Jaffa Kiadó Csordás Gábor remek fordításában: az egész, csonkítatlan szöveget, amelyben olyan bravúrok találhatók, mint dicsőítő beszéd a borivásról, vagy annak a rejtvénynek a megoldása, hogyan tudunk egyetlen oldalon elrejteni a lehető legtöbb mulatságosan kifacsart hivatkozást antik istenekre. Netán a pantagruelion nevű csodálatos növény univerzális alkalmazhatóságának felsorolása: ezt ugyanis „akkor vetik, mikor a fecskék visszatérnek; akkor húzzák ki a földből, amikor a kabócák elkezdenek berekedni", nem fogja a tűz, láthatóvá teszi a láthatatlan szubsztanciákat, továbbá megöli a fülférgeket és alkalmas ablakkeret bélelésére is… De nemcsak efféle, a tudóskodást parodizáló részekre találni a könyvben. Szerepel annak a felsorolása is, hányféle bolondság létezik a világon: például lehet valaki: végzetesen, természettől, mennyei, doktori, a maga nemében első, talmudista, mindenórás, és - visszanőtt farkú bolond is.

 

Egon Friedel, a neves osztrák tudós fanyalogva azt írta Rabelais-ről és öt könyvéről: elviselhetetlen a túlzsúfoltsága, terjengőssége és vonzódása a naturális dolgokhoz. Ám furcsa módon magam, aki szeretem a rendet és meglehetősen szemérmes vagyok, egyszerűen képtelen voltam nem rajongani ezért a burjánzó, játékokkal teli, őrülten logikus szövegtengerért, amelyben bizony, igen, szapora utalások tétettek a szex, az evés és az ürítés témakörére. Végül is mind emberek vagyunk: vagy akad vajon olyan éteri lény az olvasók közt, akit a felsorolt három téma nem érint?

 

És egyébként is: kinek jutott még eszébe Rabelais-n kívül, hogy a nemzést is beillessze a kölcsönzés és hitelezés fajtái közé, mondván: „Ez az egész kölcsönzés és adósság által történik: mert a házastársak, mint mondják, ezzel tartoznak egymásnak. A természet végeláthatatlan kínt készít annak, aki ezt visszautasítja: heves testi bántalmakat és az érzékek zavarát; a kölcsönzőre ellenben jutalom vár, élvezet, vígság és gyönyör.”

 

További bölcsességek, kacifántos szójátékok, különös kalandok és a posztmodern legelméncebb és legstílusosabb szövegalkotóihoz méltó részletek – mindezek ma is élő, olvasható és nagyon is olvasandó kötetté teszik a Harmadkönyvet. Bizalommal ajánlom mindenkinek, aki olyan olvasnivalót keres, amilyenből nincs másik – és aki szereti a szórakozást, a szépirodalmat és az emberi dolgokat.