Főkép

Ha olyan könyveket kellene felsorolnom, melyek az öregségről születtek, mindenképpen a kolumbiai író, Gabriel García Márquez kisregényével, a több országban betiltott Bánatos kurváim emlékezetével kezdeném.

A dél-amerikai mesélő ismét azt az érzékeny és csodás világot, Kolumbia magával ragadó hangulatát idézi elém a két ember lehetetlen szerelmének tisztaságán keresztül, melyről elfeledkezni aligha lehet. A történet maga végtelenül egyszerű, ám az író mégis ebben az egyszerűségben találta meg a kulcsot ahhoz, hogy képet adjon az emberi lélek rezdüléseinek bonyolultságáról és kifürkészhetetlenségéről, a túl későn megszülető plátói szerelem szépségéről. A regény főhőse, a kilencvenes éveinek elején járó kisvárosi újságíró úgy dönt, a következő születésnapján - hajlott korának tiszteletére - különleges ajándékkal lepi meg magát : egy szűz kamaszlánnyal szeretne eltölteni egyetlen éjszakát. Felkeresi régi ismerősét, Rosa Cabarcast, a helyi bordélyház vezetőjét, aki kapva kap az alkalmon, és rögtön megígéri, már aznap este elviszi hozzá a kislányt.

A nappalokat a helyi textilgyárban végigdolgozó lány azonban másra sem vágyik éjszakánként, mint pihenésre, így mikor az újságíró először ellátogat hozzá, mély álomban találja. A szánakozás és a csodálkozás különleges érzése vegyül benne, mikor meglátja az alvó leányt, és vágyát legyőzve tölti mellette az egész éjszakát úgy, hogy meg sem érinti őt. Az ezt követő estéket különleges játéknak szenteli az öregúr: saját érzéseitől megrészegülve fekszik a lány mellett, nézi őt és emlékezik. Visszaemlékszik mindazokra az évekre, melyeket csupán az üres szenvedélyre pazarolt, és melyekben sosem élt meg valódi, mély szerelmet: „...a kurvák sose hagytak időt rá, hogy nős ember legyek” – vallja be önmagának egy gyötrelmes estén.

A vonzalom, mely a lányhoz – akit ő maga később Delgadinának keresztelt – fűzi a főhőst, egyre mélyebb gyökereket ereszt, és bár a lány mit sem sejt hódolója kilétéről, izgatottan, boldogan gondol arra, hogy végre kiszakadhat a mindennapok kínzó ürességéből és szenvtelenségéből, és egy felkavaró, gyötrő színjáték részese lehet. Az újságíró úgy dönt, pót-nagyapja lesz a lánynak, és mindent, amit eddig nem kaphatott meg, megad neki. A mindennapok rítusává válik az, ahogyan virágot, majd hétköznapi tárgyakat helyez el a kis szobában, mely csak a sajátjuk. Ilyen körülmények között őrzi a lány álmát hosszú órákon keresztül, és úgy tesz, mintha valódi gondoskodást nyújthatna neki. Reggel, még mielőtt a lány felébredne, elviszi a használati tárgyakat, és magára hagyja a lányt az immáron üresen ásító, barátságtalan szobában.

A naponta elvégzett szeretetteljes szertartások lehetnek akár a későn megtapasztalt szerelem, és akár az öregség ünnepének megnyilvánulásai is. Lehet azonban, hogy mindez csupán véletlen? Hisz az öregúr úgy csöppent bele felkavaró, a világát átformáló kalandjába, hogy pontosan ugyanazt az erkölcstelen, érzelmek nélküli életet akarta folytatni, amelyben kilencven évig létezett. A szertartásosságot azonban egy kevésbé örömteli esemény, Rosa Cabarcas boltjának időszakos bezárása szakítja meg, amely hosszú időre távol tartja egymástól a két eltérő világban mozgó szereplőt: a szerelmes öregurat és az imádott Delgadinát.

A főhős ekkor a lányt látja élete minden mozzanatában: mikor háza egy esőzés alkalmával beázik, Delgadina alakját látja maga mellett, és őt vetíti bele legtöbb hétköznapi cselekedetébe is úgy, hogy a bordélyházon kívül nappal még sohasem láthatta. Mikor végül újra találkoznak – természetesen csak szigorúan éjszaka, a megszokott négy fal között – az újságíró felkészül arra, hogy az éjszaka elmúltával talán sohasem gondolhat már a lányra. A születésnap éjszakán végrendelkezik és a halálra készül, azonban valami egészen más történik: életben marad. Így, egyre sokasodó éveit gyarapítva egy újabbal merenghet el  múltja, és főképp minden eddigi érzését leromboló jelene felett. Az öregségről írott legszebb vallomások egyike ez: újjászületés a halál küszöbén. Mert – ahogyan ezt zárómondatában is megfogalmazza – az életünk nem egy lassan tovahömpölygő folyam. Olyasvalami, amelynek hosszú évek alatt megismerhetjük az egyik oldalát, és sorsfordító események hatására, mint egy, a lelket megtisztító szerelem, pont ennyi ideig ismerkedhetünk még azzal is, amit eddig nem tapasztaltunk meg.

Kapcsolódó írás: Gerald Martin: Gabriel García Márquez: Egy élet