Főkép

Imádom a Star Wars-t, de mindig is Han Solo-párti voltam. Lenyűgözött a világa, az a fantázia, ami mögötte van, de a nagy főszereplőhármasból mindig a féloldalas, csibészes mosolyú űrkalandor volt a kedvencem. Harrison Ford munkásságát követtem, a többieket elhanyagoltam; persze, tudtam róluk ezt-azt, de az udvarias érdeklődés szintjén nem jutottam túl. Tavaly karácsonykor azonban elém kerültek a Carrie Fishert méltató nekrológok és a Vágyivászat (Wishful Drinking) című önálló estje. Meglepődtem: a kakaóscsiga-haj alól egy intelligens, csípős humorú fej kezdett kikandikálni. Ezért is vettem kézbe frissen megjelent memoárját.

 

Ez a kötet nem a SW-rajongóknak készült, illetve inkább nem nekik – aki a bejelentések után botrányos történeteket vár a hercegnő és a kalandor románcáról, azoknak is csalódniuk kell. A hercegnő naplója egy érzékeny nő negyven évvel ezelőtti önmagával való szembenézése, egy terápia záró aktusa. Az, hogy milyen érzés 19 évesen belecsöppenni egy világméretű jelenségbe és egyúttal egy 15 évvel idősebb, nős férfival való viszonyba. Finom humor vezet bennünket a szerző koponyájába, ahol szembenéz egymással a múlt és a jelen.

 

A fiatal Carrie naplóbeli mondatai mögött nem nehéz meglátni a saját magára éppen csak rácsodálkozó fiatal embert, aki még csak keresi önmagát. Benne van a bizonytalanság, az érdeklődés és a fiatalkori reménytelen szerelem mindennapjai is. Maradéktalanul megláttam a sorok mögött én is az akkori önmagam (még ha nekem nem is volt sosem ilyen lehengerlő öniróniám és humorom), jól esett a nosztalgia; régi emlékeket idézett fel bennem. Fishernek már akkor is jól álltak a szavak, a gyerekháj mögül kikandikált a majdani író.

 

Ugyanakkor a kötet rávilágított arra is, hogy a filmiparban mennyire kiszolgáltatottak voltak a nők akkoriban. Aki figyelmesen olvas, egyre másra kerülnek elő azok a történetek, amikből kiderülhet, hogy a szinte teljesen férfiakra épülő filmipar mennyire nem vette figyelembe a nőket, gyakran nem is tekintette alkotótársaknak (jusson eszünkbe például Shelley Duvall és a maximalista Kubrick esete a Ragyogás forgatásán). Fisher szavai mögül is előbukkan, mennyire nehéz volt neki szinte egyedüli nőként a stábban – ráadásul fiatal és tapasztalatlan színésznőként nem feltétlenül keresett minden bokor mögött provokációt. Mosolygunk George Lucas az „űrben nincs fehérnemű”-monológján, mégis egyszerre tűnik groteszknek és obligátnak, ha női szemmel nézzük. De ha nem csak női szemmel nézzük, feltűnhet, nem törődtek azzal sem, hogy itt bizony fiatal és naiv színészek kerültek olyan rajongás célkeresztjébe, amit nem sokan láttak eddig, és nem voltak rá felkészülve. A filmipar csak a sztárokkal törődik, és könnyen pária lehet abból, aki nem tudja kezelni a showbizniszt.

 

De Fisher meglátja ezekben a történetekben a humort, a jelenség fonákjait, leginkább talán a rajongókról szóló fejezetben. Az egész könyvet végig uralja valami könnyedség, vidámság, ami a nehezebb témákat is könnyen átélhetővé teszi, de ebben a részben a világméretű hisztéria minden árnyalatát át tudjuk élni, annyira groteszk és abszurd a sorozat iránt rajongók világa és ragaszkodása. Ahogyan kifejezik szeretetüket, ahogyan nem tudják különválasztani a színészt a karaktertől, ahogy egyfajta félreértelmezett szeretetből be akarnak mászni a másik ember bőre alá, mind-mind emlékezetes pillanatok, amit a szerző sajátos monológba szerkesztve ad át.

 

De Fisher megkapó könnyedséggel enged bepillantást a családja életébe, a sikerhez való különös viszonyába, és olvasás közben hamar elkezdtem bánkódni azon, hogy több könyv már nem fog születni a tollából. A számomra néhol döcögő magyar fordítás is remekül átadta a stílusát, amit bárki könnyen megszeret. Ugyanilyen könnyű megszeretni magát a hercegnő alakja mögött rejtőző embert: mindenképpen érdemes találkozni vele könyve lapjain, ahol könnyen találkozhatunk mi is önmagunkkal.