Interjú: Janne Teller – 2016. április

Janne Tellernek a Scolar Kiadó gondozásában eddig három kötete jelent meg: a Semmi, a Minden és a Ha háború lenne nálunk. A 2016-os Könyvfesztiválon járt utoljára Magyarországon; Szabó Sarolta ekkor beszélgetett vele.

Az interjú elkészültében hálás köszönettel tartozunk Lipka Borinak.

 

Nagyon szépen köszönöm az írónőnek, hogy elfogadta a meghívásunkat, és interjút ad nekünk. Bemelegítőnek azt kérdezném, mivel nem először jár Magyarországon: hogy tetszik az ország, és hogy tetszik Budapest?

 

Igen, nem ez az első alkalom, hogy Budapesten járok, nagyon tetszik a város, nagyon érdekesnek találom. Egy egyetemi szeminárium keretében jártam itt először, és azok a magyarok, akik kalauzoltak engem, rengeteg eldugott kis étterembe és kávézóba vittek el, amiket nehéz megtalálni. Éppen ezt szeretem Budapestben, hogy amit a felszínen látunk, az nem minden, nagyon sok élettel teli dolog van, úgymond, a zárt ajtók mögött.

 

A mai napon volt lehetősége a hétvégén megrendezett Könyvfesztiválra is kilátogatni. Hogy tetszett?

 

Csodálatosnak találtam, és fantasztikus volt találkozni a magyar olvasókkal is. Voltam már itt is korábban, a magyarországi Könyvfesztiválon, de nem tudtam, hogy ennyi magyar olvasót érdekelnek a könyveim. Azt gondolom, hogy itt a Könyvfesztivál arról szól, hogy az olvasók találkozhassanak az írókkal és beszélgethessenek a könyveikről, és én ezt nagyon szeretem.

 

Ezek szerint volt lehetőség a dedikáláson túl esetleg beszélgetni is az olvasókkal. Ez milyen érzés volt?

 

Nagyon élveztem a találkozót az olvasókkal. Ez minden országban máshogy működik, hogy mi érdekli az olvasókat, minden kultúrában más… Itt a legnagyobb problémám a nevek kiejtésével volt. A felolvasás során nagyon belementünk abba, hogy miről is szólnak a könyveim, és egy kellemes meglepetésben is volt részem: Magyarországon három éve játszanak egy bábelőadást, ami a Semmi című könyvemből készült, és két színész meglátogatott, elhoztak két bábot ebből az előadásból. Egyszerűen teljesen meghatódtam, nagyon jó élmény volt.

 

Akkor térjünk rá a könyvekre. Magyarországon a fiataloknak szóló könyvei jelentek meg, a Semmi és a Minden. Miért pont a fiatalokat választotta olvasóközönségnek?

 

Ezek a könyvek a fiatalok hangján szólnak, az ő helyükbe képzelve magam írtam a történeteket. Persze felnőttek is olvassák őket, mind Magyarországon, mind világszerte, és vannak olyan regényeim is, amiket kifejezetten felnőtteknek írtam, ezek Magyarországon nem kerültek kiadásra, talán a kiadót kellene megkérdezni, hogy mi ennek az oka… Minden országban eltérő, hogyan alakul, talán véletlenül alakult így Magyarországon. Azt még el kell mondanom, hogy a Semmi a harmadik könyvem, ami megjelent Magyarországon, ami a legtöbb eladást produkálta… van még egy könyvem, ami egy útlevél formájában jelent meg, ami az európaiak szemszögéből próbálja meg bemutatni a háborút. Ha háború lenne nálunk a címe és európai polgárokat tesz a menekültek helyébe.

 

Mit gondol, könnyebb vagy nehezebb fiataloknak írni, mint felnőtteknek?

 

Nekem igazából nincsen különbség, nagyjából a témától függ, bizonyos hangon írok minden egyes könyvet. Az én módszerem az, hogy teljesen beleélem magam minden karakterem szerepébe, és mindig ugyanaz a folyamat játszódik le, mindegy, hogy egy tizennégy éves fiúról vagy egy idős hölgyről van szó, és ilyenkor nem én vagyok én, hanem a karakter.

 

Maradjunk még egy kicsit a fiatalok témájánál. A könyvei súlyos problémákat feszegetnek; mit gondol, miért fontos az, hogy a fiatalok is olvassanak ezekről a témákról, mint például a modern kori rabszolgaság?

 

A fiatalokat egyszerűen érdeklik ezek a témák, akarnak ezekről olvasni. Nem arról van szó, hogy én szeretném megmondani, mit olvassanak, én mindig arról írok, ami engem érdekel. Az élményeim és tapasztalataim szerint a fiatal olvasóknak gyakran vámpírokról szóló, elég könnyű irodalmi témájú műveket kínálnak, és úgy gondolom, hogy van igény a komolyabb témákra is.

 

Azért remélem, hogy bár a könyvei ilyen súlyos témákról szólnak, nem így látja a világot, mint egészet, van remény a társadalom számára…

 

Nem gondolom, hogy a jövőkép ennyire sötét lenne. Bár a karaktereim nihilisták, a könyveimet nem annak szánom, nem értek egyet Pierre Anton véleményével. Annak ellenére, hogy Pierre Anton történetének a vége nem egy happy ending, úgy gondolom, mégis van remény a könyvben, bár az is igaz, hogy ez a remény elsősorban nem a könyvben szereplő karakterek számára jelenik meg, hanem az olvasóknak. Ami a Minden című könyvemet illeti, igen, itt is elég komoly, és talán szörnyű dolgok is történnek, de itt is jelen van a remény. A karakterek nem egyenlők az olvasókkal, tehát remény itt is inkább az olvasók számára jelenhet meg. Nagyon remélem, hogy az én pozitív hozzáállásom átjön ezekből a könyvekből, hogy át tudom adni, mert alapvetően egy pozitív hozzáállású ember vagyok, és úgy gondolom, hogy csak akkor tudjuk megváltoztatni az életünket és a világot, ha a sötét dolgokkal, a szörnyűségekkel is szembenézünk.

 

 

Akik ezekkel a sötét dolgokkal szembenéznek a könyveiben, azok általában fiatal és viszonylag tapasztalatlan gyerekek, illetve tinédzserek. Ez egy szándékos, tudatos írói döntés volt?

 

Igen, ebben a három könyvben, amiről beszélünk, főleg fiatal karakterekről van szó. Nem gondolom, hogy a fiatalok számára egy rózsaszín világot kellene festenünk, fel kell készítenünk őket, hogyan kezeljék ezeket az esetleg nehezebb szituációkat. Ha nem így teszünk, akkor felnőttként nagy meglepetésekben lehet részük, ugyanakkor a fiataloknak és gyerekeknek most is jelen vannak a mindennapjaikban ezek a szörnyű dolgok. Vegyük például a menekültkrízist. Ezek ugyanúgy megjelennek az iskolákban is, meg kell tanítanunk, hogy hogyan találkozzanak ezekkel az emberekkel, hogyan kezeljék őket, akik különböző tapasztalatokkal érkeznek, amik akár traumatikus élmények is lehetnek, és fel kell nyitnunk a szemüket ezekre a dolgokra.

 

Tehát a nevelésnek és a felnőtt társadalomnak fontos szerepe van a fiatalok felkészítésében, a könyveiben mégis csak elvétve fordulnak elő felnőttek. Miért?

 

Annak részét képezi az elvonulás a szülőktől és a tanároktól, hogy önálló és független személyekké váljunk. Én úgy emlékszem a tinédzser éveimből, a kamaszok élete nem igazán a felnőttekről szól, hanem a velük egykorúakról. Sokszor megkapom ezt a kérdést, például, hogy a Semmiben történő eseményeket hogyhogy nem veszik észre a felnőttek, lehetetlen, hogy ez nem tűnik fel senkinek… Aztán megkérdezem a fiatalokat, és ők azt mondják, hogy ezek természetesen meg tudnának történni, hogy a felnőtteknek nem tűnnek fel ilyen események. Egy tinédzser élete inkább titokban zajlik, a felnőttektől elzártan, és ez rendben is van. Persze akkor nem, ha valami hibát követnek el, de úgy gondolom, hogy természetes esemény az, hogy elzárkóznak a felnőttek világától.

 

Honnan veszi az inspirációt a történeteihez? Személyes tapasztalatokból vagy inkább a fantáziájára hagyatkozik?

 

Általában nem szokott problémám lenni azzal, hogy ötleteket találjak, nagy a képzelőerőm… Inkább azzal szoktam gondban lenni, hogy melyiket is írjam meg. Nem közvetlenül személyes élményekről írok, de mindig azokról az érzésekről, problémákról, konfliktusokról, amelyek foglalkoztatnak. Elég sokszor előfordul az, hogy olyan dologról írunk, amiről nem sokat tudunk, de kiterjesztjük valami sokkal nagyobb történetté. Például megtörténhet, hogy egyszer valakivel majdnem verekedésbe keveredünk, aztán elképzeljük azt, hogy mi lett volna, ha tényleg verekedésbe keveredünk, és írunk belőle egy történetet.

 

A Minden című könyvemben van egy történet, melynek a címe Fák, virágok, madarak. Egy lányról szól, aki osztrák, német és dán felmenőkkel is rendelkezik, ez nem konkrétan az én élményem, a történet nem velem esett meg, azonban ezt az élményt, ezt az érzést ismerem, hiszen az én szüleim is osztrák, német és dán gyökerekkel rendelkeznek. Tudom, hogy milyen érzés ez, amikor különbözik az ember. A Semmiben semmi olyasmi nem történik, amit én személyesen átéltem, egyedül az az atmoszféra, ami az unalmas iskolai életből származik, ez a sajátom. Egy koppenhágai külvárosban nőttem fel, a Semmi helyszíne egy kitalált város, mégis úgy gondoltam, hogy valahol Jytlandon járunk (ez egy nyugat-dániai vidék), szóval ezt az atmoszférát innen vettem.

 

Visszatérve a témákra és az ötletekre: általában olyan dolgokról írok, amiket kevésbé értek. Amikor elkezdtem írni a Semmi című könyvet, volt egy pillanat, amikor Pierre Anton első négy sora egyszerűen megszólalt a fejemben, és onnantól kezdve elkezdtem gondolkodni, hogy van ez a fiú, mit szólnának ehhez a barátai, és innentől fogva tudtam, hogy ez egy könyv lesz, ezt meg kell írnom.

 

Akkor beszéljünk egy kicsit a Semmi című könyvéről, azt hiszem, ez a legnépszerűbb. Mit gondol, azok az események, amik a Semminek az osztályközösségében megtörténtek, azok bármilyen tetszőleges osztályközösségben megtörténhettek volna, vagy bizonyos személyiségek kellettek ehhez?

 

Úgy gondolom, hogy ez bárhol bármilyen osztályközösségben megtörténhet. Persze remélem, hogy nem fog, nem kellene ilyennek történnie. Remélem, hogy mindig lesz valaki, aki megálljt parancsol ezeknek, és megállítja az efféle csoportnyomást. Sajnos szörnyű dolgok történnek, például fiatalok gyilkossága is előfordul, manapság az internet világában pedig mások zaklatása is rengeteg problémát vethet fel. Talán Európában ez kevésbé jelenik meg, de az Egyesül Államokban és Kanadában rengeteg 13-14-15 éves fiatalról hallunk, akik öngyilkosságot követnek el ennek következtében. Mikor én fiatal voltam, elég volt, ha másik iskolába mentünk, esetleg másik városba költöztünk, de manapság, az internet világában lehetetlen ettől megmenekülni vagy elmenekülni, és egyszerűen szörnyű dolgok tudnak történni. A csoportnyomás furcsa dolog, úgy gondolom, hogy ezek a gyerekek nem is értik, hogy mi történhet, mik lehetnek a következményei a tetteiknek. Egyfajta hatalmat éreznek abban a pillanatban, és valamit kapnak ezekből a tettekből sajnos, nem hagyják abba, folytatják. Úgy gondolom, hogy a szülőket, a tanárokat, a társadalmat és az egyéneket is meg kell tanítanunk arra, hogy kiálljanak, és véget vessenek ezeknek a történéseknek.

 

Azt mondja tehát, hogy a közösségnek nagy szerepe lehet abban, hogy olyan szörnyűségek történjenek, mint a Semmi című könyvében, a Minden című kötet novelláiban azonban mégis egyének azok, akik elkövetik ezeket a szörnyűségeket, illetve egyének azok, akik megpróbálják megállítani ezeket. Ez tudatos volt?

 

Soha nem szándékos, ahogy írok, elképzelem, beleélem magam a karakterekbe, és ezt követem. Nem akarom, hogy megtörténjen, ami a Semmi című könyvemben történik, de nem vagyok pedagógus, aki megmondhatja, hogyan is alakuljanak a dolgok. Mindig a történetek mélyebb mondanivalóját és saját logikáját követem, ehhez kell hűnek maradnom, és csak így tudhatom meg, hogyan végződik a történet. Soha nem próbálom én irányítani a történteket. Igazából nem akartam, hogy ez legyen a vége a Semmi című könyvemnek, megpróbáltam átírni, öt különböző befejezést is írtam, de valahogy egyik sem működött, és nagyon sokáig tartott, mire rájöttem, hogy miért.

 

Akkor hadd kérdezzem meg: Önnek mi az, amit a Fontos Dolgok Halmára tenne, vagyis pontosabban mi az élet értelme?

 

Ez könnyű nekem, a Semmi című könyvem lenne az, amit rátennék. Ez azért van, mert teljesen megváltoztatta az életemet, nem pedig mert ebből fizetem rezsimet, bár ez is nagyon fontos egy írónak. Teljesen megváltoztatta azt, ahogy az életet szemlélem, és azt, hogy mit gondolok fontosnak az életben.

 

Van egy története a Minden című novelláskötet végén, ami az írásról szól. Valóban olyan nehéz megírni egy könyvet vagy novellát, ahogy abban elmeséli?

 

Igen, valószínűleg ebben a történetben voltam a legőszintébb életemben, az én írási folyamatom így néz ki, ez egy rendkívül fizikai folyamat. Ilyenkor teljesen elfelejtem a saját életemet, és a történeteimben létezem. Ezek néha nagyon jól folynak, mikor azonban kilépek belőlük, akkor felteszem a kérdést, hogy mégis hogyan írtam ezt? Olyan érzés, mintha teljesen kívülálló lennék, mintha az agyamnak egy másik részében lennének ezek a történetek, és nagyon nehéz nekem eljutni erre a helyre, erre az „író-helyre”, ahol a történetek születnek. Teljesen el kell feledkeznem önmagamról, nagyon sokat sétálok ilyenkor, és nagyon sokat gondolkozom.

 

Végezetül: úgy érzem, hogy az írásaiból és a válaszaiból is kitűnik, hogy hisz az irodalom erejében. Kik azok az írók, akik leginkább hatottak önre, kiknek a munkásságát szereti a legjobban?

 

Igen, nagyon hiszek abban, hogy az irodalom meg tudja változtatni azt, ahogyan gondolkodunk, és ezáltal a világot is meg tudja változtatni. Amikor fiatal voltam, nagyon fontos volt számomra Camus, sokat olvastam tőle, és a mai napig nagy hősömnek tartom. A másik egy norvég író, Hamsun, aki szerintem fantasztikus. Mondhatnék orosz írókat is, például Turgenyev, Gogol vagy Dosztojevszkij, de úgy gondolom, hogy minden irodalmi mű, ami gondolkodásra késztet, az a kedvenceim közé tartozik. A családomban nem sokan jártak egyetemre, és ez olyan értelemben befolyásolt engem, hogy nem befolyásoltak ilyen szempontból. Nem is irodalmat tanultam az egyetemen, hanem közgazdaságtant, de tényleg olvastam jó, rossz, fantasztikus könyveket egyaránt, és ez arra tanított meg, hogy a saját érzéseimben, ízlésemben kell bíznom. Így talán hosszabb időbe telt, mire megtaláltam, mi az, amit szeretek, például Kafkát és Virginia Wolfot, de sok olyan ismeretlen írót is, akik gondolkodásra késztetnek. Szerintem tényleg ez a legfontosabb. És nemcsak a fejre, az agyra gondolok itt, hanem az érzések is nagyon fontosak, hogy mi szabadul fel bennünk egy történet olvasása közben, és hogy azután milyen érzések maradnak meg.

 

Nagyon szépen köszönjük az interjút!

 

Én is köszönöm.